Valóban feltámadt?...

   Böjti időszakunk végéhez érkezve, virágvasárnapon és nagypénteken át emlékezve és ünnepelve érkezünk meg keresztyénségünk egyik legnagyobb és legmeghatározóbb ünnepéhez, húsvéthoz. Nem csupán az egyházi hagyomány, de főként a Szentírás tanítása és maga a mi Urunk Jézus Krisztus szavai, valamint cselekedete erősítenek bennünket abban a hitben, hogy az ünnep hangulatán túl életünk egyik legfontosabb dolgában engedjük magunkat mélyebbre és mélyebbre vinni a Szentlélek ereje által, hiszen nem más, mint az ember örök élete függ a feltámadásba vetett hitétől.

   Bibliaolvasó emberekként láthatjuk és Isten segítségével megérthetjük, hogy már az egész Ószövetség miként hordozza magán azt a vonást, hogy Isten a választott népében előkészíti az utat Jézus Krisztus számára, s a próféták által megerősíti ezt az ígéretét. Az Újszövetség viszont már az apostolok bizonyságtételét mondja el Jézus megváltói munkájáról, amelyet értünk, helyettünk és miattunk vitt véghez. Ez az evangélium, az örömhír minden nemzedék számára.

   A történelmi egyházak tanítása szerint a hat passióvasárnapot, s böjti időszakunkat, mely megelőzi nagypénteket, különösen arra a célra kell fordítanunk, hogy lélekben feltöltekezve, megerősödve még intenzívebben törődjünk lelkünk dolgaival és Istennel való kapcsolatunkkal, hogy nagypénteken, Jézus Krisztus kereszthalálának napján, arra emlékezve az Ő szenvedéséről gondolkozzunk, s hogy egyéni hitéletünk szempontjából is megerősödjünk az örök életünk bizonyosságában.

   Az evangéliumok bizonyságtétele arról szól, hogy a hét első napján, tehát a nagypéntek után harmadnapra, a tavaszi napéj-egyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap korán reggel már több szemtanúja is van Jézus feltámadásának. Hiába a kőszikla, mely a sír elé volt hengerítve, hiába a sírt őrző katonák, Isten megváltó tettét nem rombolhatta le semmilyen emberi törekvés, s a békesség Jézus önfeláldozása révén került helyére a bűnös ember és a szerető Isten között. Akik ma sem saját érdemeikre, hanem Jézus érdemére mutatnak és tekintenek, azoknak az élete bizonyosan megváltott élet!

   János evangéliuma 3. fejezetének 16. versében a következő verset olvashatjuk: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” –Azt jelenti ez, hogy a sír, a halál nem tarthatja bezárva az életet. Ha ezt hisszük, akkor elhunyt szeretteinktől sem szól örökre a búcsúzás, mert van élet a halál után. Azért jött el a mi Megváltónk, hogy ezt elmondja nekünk. Azért született meg, hogy aztán meghaljon és feltámadjon, hogy mindazoknak, akik Benne hisznek, s életük reménységét Belé vetik, örök életük legyen.

   Néhány hónappal ezelőtt egy fiatalon elhunyt református lelkipásztor-testvérünket A. Kis Bélát kísértük a temetőkert csendjébe Alistálon, aki súlyos betegséggel küszködve, de hitében békességgel mondta a következőket: „Mindnyájan meghalunk egyszer, s mindnyájan feltámadunk majd. Azok is, akik nem hiszik, azok is, akik nem akarnak. De nem mindegy, hogy a feltámadás után hol leszünk az örökkévalóságban. Isten „közelségében“, vagy „távol“ az Istentől.“

   Kívánjuk minden kedves olvasónak, hogy a húsvéti örömhír igazán tudjon rávilágítani életünkben annak fontosságára, hogy szükségünk van a bennünket megváltó Jézusban való hitre, hogy egyszer majd mi is ott lehessünk, ahol Ő van (Jn 14:3).

   És kívánjuk, hogy a Mindenható Isten áldja és szentelje meg eme újság elkészítésének kezdeményezőit, az ezen munkálkodókat-szerkesztőket, de mindenkori olvasóit is, hogy a falunk, községünk összetartását ily módon is elősegítő törekvések legyenek az Úrtól áldottak, Aki ma is él és uralkodik mindörökkön örökké. Soli De Gloria-Egyedül Istené a dicsőség!

Édes Ákos református lelkipásztor, Deáki