Vág áradásai

   A Vág áradásai hozzátartoztak az itteni élethez. Hogy az áradás a falut ne károsítsa, nagy erőfeszítés is hiábavaló volt. Az elemi csapások erősebbek voltak az akkori emberi lehetőségeknél. Sok új felfedezésre, sok országméretű munkára volt szükség, hogy a töltés elkészüljön és a vágmenti falvak népe biztosítva legyen az árvizek ellen. Az utolsó emlegetett árvíznél ilyen furfang mentette meg Vága községet.

   A víz emelkedik a töltésen belül. Legfelső fokú veszedelem. A nép már nem dolgozik, csak ácsorognak, szaladgálnak, várják az áradást. A víz a vágai falu felső határrészén emelkedik leginkább. A kajali útmenti csárdában nagy a forgalom. A nép odajár inni, ott hallják a legújabb híreket. A kajaliak örülnek, hogy Vága van veszedelemben, Kajal pedig nem károsodik. Csúfolják az ott ivogató vágaiakat, akik szomorkodva szorongatják poharaikat és nyomottságukban nem tudnak válaszolni a kajaliaknak. Éjjel van. Nem alszik a falu, sem Vága, sem Kajal, de a csárda bezzeg hangos. Vágának volt egy betyárja. Ritkán volt itthon, csak nagy alkalmakra. Most, hogy hallott Vága veszedelméről, hazajött a szülőfalujába.

   Bátorította a népet. Járkált a töltés tetején, lábát a tocsogó vízbe áztatta. A vágai jegyző hozzá lépett és tárgyalni kezdett vele. Olyat kért tőle, amit senki más kérelemre vagy parancsra meg nem mert volna tenni. „Menj és a töltést vágd át egy ásónyomnyit a vágai határ alsó szélén!” A betyár elvállalta a munkát és éjfélkor átvágta a töltést, hogy Vágáról elhárítsa a veszedelmet, és legalább némileg alább szálljon a vízszint Vága mellett. A váratlan, az előre nem képzelt megtörtént. A víz az ásónyomon átszakította a gátat és ömlött zúgó áradata a csárda felé. Mély árkot ásott a sebes víz. A csárda népe percek alatt rémülten lubickolt a vízben. Egész Kajal úszott. Nagy volt az öröm Vágán: „Nem mink, hanem ők a csúfolódók, úgy köll nekik!” Ettől a naptól a vágaiak a kajaliakat úgy csúfolják: ürgék! Ettől a naptól Vága és Kajal között örök rivalitás van: ki tudja becsapni, nevetségessé tenni a másikat! A csárda, kocsma azóta is sok átkot hoz a faluba, de nincs okulás, nincs kilábalás.

   A vágaiak nagy vallásos élménye 1945 húsvétja. A II. világháború végéhez közeledett. A német hadsereg teljes csendben hagyta el a falut. Az orosz hadsereg a Vág felől a töltésen át érkezett a faluba. Nagyszombat. A vágai asszonyok a kemencében sütik a kalácsokat húsvéthoz. Az orosz katonák látják, hogy minden háznál friss kaláccsal várják őket. Örülnek: ebben a faluban szeretnek minket. Be is falatoznak kínálás nélkül is az ízletes húsvéti kalácsokkal és boldogan mennek odébb a visszavonuló német hadsereg nyomában. Így a vágaiak számára 1945 húsvétja örömöt, békés, nyugodt föltámadást hozott. Ezt is boldogan emlegetik a vágai asszonyok. Vígan zengett ajkukon a föltámadási ének: Föltámadt Krisztus e napon, alleluja, alleluja, hogy minden ember vígadjon, alleluja, alleluja, hála légyen az Istennek.

(forrás: Danczi Lajos: Vága egyházközség története című könyvéből)

Farkas Róbert, Vága