Tündér muzsika

   Élt hajdanán itt a feketevízparti kisfalunk határába egy özvegyasszony. Ángyónak hívták, pedig rokona egy szál se. Omladozó viskójában tengődtek bénalábú legényfiával, aki bizony nem tudott járni. Ángyó már hajnalban kiterítette foltos ponyváját a vadkörtefa alá. Ezen üldögélt a legény naphosszat. Falubeli ritkán vetődött erre, Ángyó is inkább a határt és a vízpatrtot járta, hogy betevő falatokat gyűjtsön kettőjük számára. Sokszor csak a csillagok vezérelték haza. Történt egy napon, hogy hirtelen beborult az ég, villámok cikáztak és olyan irtóztató vihar kerekedett mint még soha. Ángyó felkapta a zsákját inalt volna hazafelé, de a sötétben nem lelte az utat. Az eső vadul zuhogott. Rémülten gondolt a fiára. A legény magára húzta a ponyva szélét és várta a megváltást. A hiábavaló várakozásban elaludt. Álmában tündérek szálltak oda, megfogták a ponyva négy sarkát és egy csodálatos kertbe repítették. Tündérország kertje volt ez. Álmélkodott is a fiú az ezerszínben pompázó virágok láttán, hát még amikor a tündérlányok köréje sereglettek. Egyszerre csak megszólalt a muzsika. Micsoda muzsikaszó volt ez! Áthatolt a fiú testén-lelkén. Bizseregni kezdtek a lábai, megmozdultak. A tündérlányok táncba vitték. A fiú életében először boldog volt.

   Anyja keltegetésére ébredt. Nagyon elcsodálkoztak, míg anyja ruhája csuromvizes volt, a fiúé száraz. Attól kezdve a fiú még bánatosabb lett, egyre csak a tündérek jártak az eszében. A körtefa ágaiból sípokat faricsgált, csak fújta-fújta őket, de az ott hallott muzsikát nem tudta visszaidézni. Hanem mi történt egyszer? Úgy ősz tájékán lehetett, nagy fekete felhők tornyosultak, feltámadt a szél, hírnöke a közelgő zivatarnak. A legény csörtetést hallott a bokrosból, mikor egy lány védelmet keresve futott a körtefa alá, ahol ő ült. A lenszőke hajával akár tündér is lehetett volna. A legény szeme kitágult ahogy nézte a gyönyörű lányt. Pillantásuk riadtan találkozott, s el sem vált egymástól. Láss csodát, a fiúban egyszer csak feltámadt a muzsika, a muzsika, amit a tündérkertben hallott. Ahogy erősödött szívében-lelkében, úgy mozdultak lábai. Felállt, kézenfogta a lányt s kacagva táncoltak. El sem engedték egymást soha többé.

   A körtefa ágaiból sípokat faragott, s akinek lakodalmán ő fújta, holtáig boldog volt. 

Királyrévi mese – Nagy Ilona gyűjtéséből