Szeptemberi gondolatok és gondok

   Nem tudom, kit milyen módon tesz próbára a szellemi fáradtság. Én úgy vagyok vele - bizonyára mások is -, hogy sem tudományos, sem eddig ismeretlen szépirodalmi munkát nem vagyok képes tanulmányozni, olvasni.

   Most is éppen nagy realista írónk, Móricz Zsigmond elbeszéléseinek első kötetét emeltem le a könyvespolcról, s tízegynéhány év előtti időket idézve készültem az augusztusvégén esedékes napokra, hiszen a Rektor bácsi, Tekintetes Tanító Úr, vagy a Kedves tanító úr című elbeszélések voltak az elsők, amelyeket elolvastam.

   Természetesen a 171. oldalon kötöttem ki, amikor az ifjú titánnak magyarázta a Tanító Úr: "Látod édes Öcsém. Sokat vitatkoznak a néptanítók sorsán, kötelességein. Én egy, csak egyetlen föladatot ismerek, amit teljesítenie kell, egy kelléket, aminek meg kell lenni benne, s egy bűvös igét, ami mindent megnyit előtte: szeretni, szeretni, szeretni. Aki nincs eltelve nagy, odaadó szeretettel, menjen kereskedőnek, tudósnak vagy katonának, de tanító ne legyen."

   Lapozgatva a napi- és szaksajtót, tudomást szerezhetünk arról, hogy például a Galántai Kodály Zoltán Gimnázium - elnézést, de minden szentnek maga felé hajlik a keze - a szakmai versenyeken, az országos bábjátékokon, a szavalókórusok versenyén kitűnő helyezést érnek el; vagy alapiskolásaink: a galántaiak, felsőszeliek, nádszegiek, tallósiak, hidaskürtiek, diószegiek, nagyfödémesiek, jókaiak, vágsellyeiek, nagymácsédiak, deákiaiak, perediek, farkasdiak, negyediek, vágaiak, szelőceiek, zsigárdiak országos versenyeken eredményesen képviselik iskolájukat, községüket, örömmel töltve el a felkészítő pedagógusokat, a tantestületet és természetesen a szülőket is.

   Ennél mi sem természetesebb, mint kisiskoláink - az alsószeliek, alsóhatáriak, feketenyékiek, vízkeletiek, királyfaiak, kosútiak, kajaliak, királyréviek, taksonyiak színvonalas fellépései a helyi ünnepi eseményekkor, vagy a magasabb szintű, akár országos versenyeken. S mi sem természetesebb, ha a középiskolai vagy később egyetemi tanulmányaikról, eredményeikről is csakis megnyugtató híreket kapnak.

   A felkészítő tanárok elérhetik ezt szeretet és odaadás nélkül?! Nem! Pedig ma a pedagógusok szociális elismerése a médiákban közzé tett statisztikai adatok szerint az utolsó előtti helyek valamelyikével azonos. Társadalmi megbecsülésük is lassan "eléri" a szociális szintet. Politikusaink az iskolai nevelő-oktatói tevékenységet a futball szintjére degradálják; mindenki ért hozzá! Csak a saját gyereke neveléséhez nem (akar), nem tud.

   Miért van, hogy minden kormány alapjaitól kezdve reformálja az oktatás ügyet is? Bizonyára azért, hogy senki ne ismerje ki magát benne, s a pedagógusok között is úrrá legyen az érdektelenség. Ilyen formán az ifjúság, a felnövekvő nemzedék is érdektelenné váljék - játékszerré a politikusok kezében.

   Ennek a következménye már érőfélben van, ha még meg nem érlelődött teljesen! Megfigyeltem a gimnáziumban, de az alapiskolákban is, hogy a kezdő pedagógusok, akik szeretik a szakjukat, nem lesznek elhivatott nevelők-oktatók, hiszen az első tanév után a nemzetgazdaság egyéb ágazataiban helyezkednek el, mert ott az alapfizetésük kétszerese az iskolainak.

   Comenius az Orbis sensualium pictus című munkájában a szemléltető oktatás elvét fektette le. Hétosztályos iskolákat kívánt építeni, s kora legáltalánosabb ismeretét kívánta tanítani.

   Apáczai Csere János a Magyar logikátska című munkájában, és a nagy pedagógus többi művében Comeniushoz hasonlóan szintén az általános ismeretek elsajátítására fektette a hangsúlyt.

   A 19. század végén Eötvösék is hasonló nézeteket vallottak, miként az 1920-21-es csehszlovákiai törekvések is a nyolcosztályos iskolarendszer bevezetésével.
Legfontosabb volt, hogy az oktatás mindig azonos szinten legyen a kor általános ismereteivel. - Ez kellene most is!

   A 20. század közép-európai (európai) iskolarendszere világszínvonalat ért el. Nemcsak a túlbuzgó emberek állították, de elismert tény volt, hogy a mi érettségizettjeink általános tudásszintje magasabb volt (nemcsak vetekedett) mint a tengerentúli egyetemek végzőseié.

   Aztán itt van az ún. fejkvóta, meg az ötévenkénti igazgatóválasztások. A fejkvóta intézménye pedig hogy dicsérték a mi pártjaink képviselői is; kezdetben 3-4 magyarokat gyűjtő politikai párt volt - megkérdőjelezi az iskola épületének állagát, s elvon az iskoláktól minden karbantartásra szánt összeget. - Pályázzanak az iskolák! Pedig úgy hallom: a pályázatok megírása horribilis összegbe kerül! S hogy mennyi jut belőle a megpályázott célra: senki sem tudja megmondani!

   Szögezzük le: az iskola épülete akár 173, akár 175 tanulója van, állandó javításokra szorul, miként az épület tartozékai is. Miért nem lehet rendszeresen kiutalni a pénzt a szükségnek megfelelően? A célfeladatok sokkal kevesebb pénzt emésztenének fel. - S talán így többet lehetne a pedagógusok és iskolai alkalmazottak fizetésére is fordítani.

   Az igazgatóválasztás az iskola rákfenéje. Boross Béla Magyar tanító a Kárpátok alatt című munkájában ismételten olvashattuk. A nyugdíjba vonulása előtt egy-két évvel az iskola igazgatóját az iskolatanács elé hivatták, s megkérdezték tőle, vajon a tanári karban van-e olyan kollégája, aki képes az iskola irányítására emberi, pedagógiai méltósága, viselkedése és természetesen tudása kapcsán. Ha a válasz igen volt, azt a feladatot kapta a nyugdíj előtt álló igazgató, hogy a kiválasztott kollégát készítse fel jövendő feladata ellátására. Ha netán a válasz "nem" volt, akkor az iskolatanács máshol keresett megfelelő személyt.

Ez a módszer két nagyon fontos közösségi problémát küszöbölt ki:
1) nem állhatott be törés az eddig elfogadott nevelői-oktatói tevékenységben,
2.) nem alakultak ki egymást utáló csoportosulások a tantestületekben, mint arról ma nem egy esetben tudomást szerezhetünk, s az egységes tantestület hatékonysága, problémát megoldó készsége humánusabb a tanulók és szülők irányában is.

   Persze az olvasót nem kértem véleményem, nézeteim elfogadására, inkább arra: saját nézeteivel járuljon hozzá iskoláink nevelő-oktató tevékenységének szinten tartásához, nemzeti iskoláink megmaradásához. A templom és az iskola, amelyre a 90-es évek elején hivatkoztunk, a mai napig aktuális.

   Arra kérem a pedagóguskollégákat (az aktívakat persze, nem a nyugdíjasokat), hogy tudásukat, emberségüket szeretettel adják át tanítványaiknak!

   Az oktatásügyért felelősök (képviselők, miniszterek, szakemberek) arra törekedjenek, hogy megfeleljenek választóik bizalmának, hiszen a tűréshatár sem végtelen, meg a dekadens világ is változik.

   Kezdő, fiatal pedagógusként mi is meg akartuk váltani a világot. Már régen tudjuk, hogy annak csak bizonyos törvényszerűségein javíthatunk. De az emberi szeretet, egymás tisztelete örök!

Az új tanév kezdetén törhetetlen lendületet kíván, s oszthatatlan örömet a nevelő-oktató tevékenységben:

Pukkai László