Száraz Pál - Szárda szőnyege

Előszó

   Száraz mikronovellái menekülő utak látszatát keltik. Nem az elvárások szerinti „valahová” tartanak, hanem épp fordítva. Elfelé valamitől. Elsősorban a valóságtól, a hétköznapoktól. Ösztönösen keresve az adott pillanatban legalkalmasabb szökési tervet.

   Az egyik percben sivatagban vagyunk, a másikban tengeren. Hol a messzi kelet meséibe visz, hol pedig egy nyugati szalonba kalauzol. Koldusok, művészek, harcosok, uralkodók, foglyok, szigetlakók, szőnyegszövők, festők, színészek népesítik be a legkülönfélébb helyszíneket.

   Álmokba tévedünk, vagy emlékekbe. Oly kevés reália áll rendelkezésünkre, hogy néha alig vagyunk képesek azonosítani a helyszínt, a kort, a miliőt. Ezzel szemben kénytelenek vagyunk elképzelni, s legalább részlegesen, saját fantáziánkkal létrehozni.

Dansran lelke

- Hol van Dansran lelke? Vezessétek elém!
  A lélek hátára vette könnyázott hátizsákját, meggyújtotta a vékony gyertyácskákat és belépett. Odaállt az Úr elé, aki hosszan nézte, amint kisírt szemmel, lábán szalmapapuccsal álldogál előtte.
- Hát eljöttél?
- El én.
- Mondd el, hogyan éltél a földön?
- Erről ugyan kár beszélni. Hiszen ezt tudod Te magad is. Templomba csak elvétve jártam. Szegény voltam, nagyon szegény.
  Az apostolok és a próféták hallgatták és csodálkoztak: milyen bátor ez a lélek!
A lélek folytatta:
- Megbántva érzem magamat. Ötven évig éltem és dolgoztam, hát ugyancsak kérges lett a két kezem. Ötven évig reménykedtem az égi igazságszolgáltatásban. Most eljöttem ide, erre nem engednek be. Nem szabad ide bejönnöd, mondják, nem hoztál jótetteket. De hát honnan vegyem a jótetteket, hiszen világéletemben csak dolgoztam és vétkeztem. Nem én vetettem el a búzamagot, amikor még szárazság volt, nem én öntöztem könnyeimmel? Az ezüstért, amit a kereskedő ajándékozott a koldusoknak, nem az én két kezem dolgozott meg? Ötven évig mást se csináltam, csak másokat ruháztam, másokat etettem. Hát ez nem jótett?
  Az apostolok meg a próféták figyelmesen hallgatták, majd egymásra néztek: az Úr meg fogja őt büntetni ezért a beszédért. De az Úr rájuk nézett és azt mondta:
- Úgy? Szóval te haragszol reám? Szóval mindennek én vagyok az oka?
- Nem mondom, hogy te vagy az oka…
- De igen, azt mondod! Hiszen csupa panasz vagy!
  Ezt a zacskót is telesírtad könnyeiddel. Ez se tetszik neked, az se tetszik neked, ez is bánt, az is bánt. Hát kis gyermek vagy te? Miért nem lökted félre azokat, akik bántottak? Adtam földet, hogy mindegyiktek úgy művelje meg, ahogyan tudja. Kezet adtam, hogy egymást megsegíthessétek. De ti a kezetekkel kocsmát, meg börtönt építettetek. Egyéb gondotok sincsen, csak az, hogy falhoz állítsátok egymást. Ilyen vagy te is. Adtam észt, mindenféle képességet, de te nem vetted hasznát. Mást se tettél, csak égnek emelted a kezedet és segítséget koldultál tőlem. Amint valaki rád támadt, máris kiáltoztál: „Uram védj meg engem!”. De te magad még csak a füled botját se mozdítottad, hogy segíts magadon.
   Dansran lelke nagyon szégyellte magát.
- Nem engedsz be a paradicsomba? – kérdezte szégyenkezve.
- Azt se tudod, hogy mit kívánsz. Az lenn van nálatok a földön.
- Szép kis paradicsom! Az a pokol!
- Akkor miért nem tesztek róla, hiszen ez tőletek függ! Ne aludjátok végig egész életeteket. És főképpen bízzatok magatokban is.
- Kérlek szépen, engedj engem a paradicsomba!
   Az Úr mosolygott.
- No, ha úgy vágyódol oda, nem bánom, menj be! De nem fog neked tetszeni, majd meglátod.
  Dansran lelke bement a paradicsomba. A harmadik nap reggelén, amint feljött a nap, lenn a mezőkön megcsillant a harmat, suttogtak a kalászok. A lélek fogta kis hátizsákját, kiöntötte belőle a könnyeket az Úr lába elé, és azt mondta:
- Uram, én élni akarok. Ostoba kis lélek vagyok, de ne ítélj el engem! Engedj le!
- Hova mennél?
- Vissza a földre. Meg akarom próbálni még egyszer…
- Az Úr megáldotta a kis lelket.
- Menj! – szólt hozzá. – Ne félj senkitől, és ne bízzál más emberben, csak önmagadban. Akkor minden rendbe jön!