Száraz Pál: Falu a madárdalos fák alatt

   Nagykér község első írásos emlékének 895. évfordulója alkalmából került kiadásra a „Falu a madárdalos fák alatt” című szép külsejű könyv, amely akár szabad folytatása is lehetne Szőke József: „Nagykér” című monográfiájának, amely 1993-ban jelent meg a községről. Természetesen néhány adat mindkét könyvben megjelenik, hiszen ugyanarról a községről van szó, de egyben kölcsönösen kiegészítik egymást.

   A könyv, amely a Csemadok Művelődési Intézete gondozásában jelent meg, célja, hogy megismertesse az olvasót a Nyitra folyó partján, a madárdalos fák alatt meghúzódó község múltjával és jelenével, s egyben felhívja a figyelmet az értékes történelmi és néprajzi adatokra.

   A könyv egy része az érdekes, talán itt-ott már feledésbe merülő népszokásokat is felidézi. Többet közülük éppen a szerző őrzött meg az utókornak, hiszen már fiatal kora óta szenvedélyesen gyűjtötte ezeket. Mindig nyitott szemmel és füllel járt az emberek között, de elsősorban nyitott szívvel figyelte az idősebbek beszélgetését. Így kaphatott helyet a könyvben a régi szokások, gyermekjátékok, kiolvasók egy része is. A szerző hűen írja le a régi disznóölések, lakodalmak hagyományát, felidézve az egyes eseményekhez tartozó versikéket, mondókákat.

   A könyvből kitűnik, hogy a szerző annak ellenére, hogy már több mint három évtizede nem lakik a községben, a mai napig figyelemmel kíséri szülőfaluja mindennapjait, fejlődését. Mindmáig szívesen beszélget el az idősebb emberekkel, akik az értékes információk kifogyhatatlan forrásai.

   A mi környékünk mezőgazdasági terület, ezért úgy gondoltam, hogy érdekes lenne a könyvből a mezőgazdaságról írt részekből idézni.

Hegypásztorok

   Nemcsak a faluban voltak őrök. A hegypásztorok a pásztor úton cirkálva (az alsó és felső hegyen) vigyáztak a vermekre, hajlékokra, hogy azokat a tolvajok fel ne törjék, be ne törjenek a pincékbe. A falunak két hegypásztora volt. Ezek felett volt a hegybíró, aki a vitás ügyekben volt hivatott ítéletet hozni, és a pásztorokat ellenőrizni hivatásuk gyakorlásában. Ha a hegybíró meg akart győződni, hogy a pásztorok a posztjukon vannak-e, belefújt a „kuvikba” (ez a kuvik rövidke ökörszarvból készült duda volt). Ha a hegypásztorok az éj csendjében visszafeleltek, meggyőződött róla, hogy milyen irányból jön a hang.

   A határban is voltak csőszök, akik vigyáztak a határra. A tilosba tévedt jószágot behajtották a községházára, ahol a községi bíró az illetővel megfizettette a „becse”-t (az okozott kárt.)

Gabonás vermek 

   A nagykéri malomba vezető út mellett a baloldalon valamikor nagy és kisméretű, szögletesre ásott gabonás vermek húzódtak. Itt helyezték el a „dézsmát”, ezért elődjeink „dézsmakert”-nek is nevezték, s a parasztság ide volt köteles beszolgáltatni az állam részére kiszabott dézsmát. Ezek a gabonás vermek a háborús hódítások alatt sokszor kiürültek.

   A község lakosainak is voltak saját gabonás vermeik, ezek a szőlők aljában és az ún. szilvásokban voltak. Ide rakták a télire való megőrlendő gabonát.

   A gabonás vermeket használat előtt kiszárították, belegyújtották a szalmát (persze előre jól kitapasztották), majd kifüstölték, hogy a téli hónapok alatt megóvják a gabonát a zsizsikektől meg a nyirkosságtól. A vermeket szögletesre, köcsögalakúra ásták, zsúpszalmával kibélelték, hogy a nedvességtől megvédjék. Amikor a vermet megtöltötték, a tetejét agyaggal jól ledöngölték és kúp alakúra kiképezve finoman letapasztották, hogy a csapadék és az egerek hozzá ne férhessenek.

   Gabonás vermeket a múlt századunk elején sokan használtak, mert akkor gabonaraktárok csak az uradalomban voltak.

(Dunaszerdahely, 2008)
-szme-