Rozsnyó világos üzenetei

   Rozsnyó hívott. Az idén is, mint 1995 óta minden év márciusában – töretlenül, megszakítás, megtorpanás nélkül. A hívószó most „Társadalmi kihívások – oktatásügyi válaszok” címen érkezett a magyar iskolákba, feszült és aggodalommal teli várakozással: a hatezerkétszáz felvidéki magyar pedagógusból vajon hányan értik és érzik, hogy aggasztó helyzetünk, veszélyben lévő jövőnk közös gondolkodást és cselekvést igényel; hogy mindenki számít, mindenkire szükség van?! A hívást közel háromszázan hallották meg…

   Az országos találkozó gerincét jelentő szakmai konferencia (idei) témájáról, tartalmáról dönteni hivatottak január eleji előkészítő megbeszélésén új, korszerű pedagógiai–módszertani–tanulásszervezési eljárások bemutatása került a mérleg egyik, időszerű oktatáspolitikai feladataink elemzése a másik serpenyőjébe. Végül ez utóbbi mellé sorakozott fel több nyomós érv, pedig akkor még „csak” a kis létszámú iskoláinkat fenyegető, az osztályok minimális diákszámát meghatározó törvénymódosítást jelöltük meg sürgős cselekvést igénylő társadalmi kihívásként. Aztán az Élet „megerősítette” a szervezők döntését. A február elején nyilvánosságra hozott megújított, módosított állami oktatási programok (a megszabott óraszámokkal) szűkítik anyanyelvünk oktatásának lehetőségeit, méghozzá annak legérzékenyebb pontján, az írás és olvasás alapjainak az elsajátításakor. Ugyanez a dokumentum a magyar iskolákban – szabad órák híján – értelmezhetetlenné teszi a kétpólusú tartalmi szabályozást, az egyedi arculatok, helyi sajátosságok kialakítását. Néhány nappal később újabb hír érkezik a főhatóságtól: a minisztérium (szakmai indoklás nélkül) törvényellenesnek ítéli, ezért nem hagyja jóvá a történelem szakos kollégáink által kidolgozott alternatív, a magyar iskolákra vonatkozó sajátos történelem kerettantervet. Március közepén napvilágot lát a tanügy-igazgatási törvény módosításának terve, melyben a tárca – eleget téve a polgármesterek társulásától érkező javaslatnak – korlátozná az iskolatanácsoknak az igazgatóválasztásban meglévő jogkörüket; s hogy a kör teljesen bezáruljon, a szakszervezet pedig országos petíciót indít, melynek célja a községek jogköreinek korlátozása az eredeti hatáskörök gyakorlása terén.

   A két nap során számos kérdés terítékre került: az iskolahálózatunk helyzetére jutott két plenáris előadás, az állami oktatási programokra négy szekció. Az oktatáspolitikai fórum egy asztalhoz ültette két pártunk és szakmai szervezeteink oktatáspolitikusait, a pódiumbeszélgetés pedig már összetételében – polgármester, igazgató, szülő, lelkész és civil szervezet képviselője – is sugallta, kiknek kéne a településeken, kistérségekben egymásra találniuk… Egyik gimnáziumunk oktatáspolitikával is foglalkozó igazgatója sommásan így értékelte a történéseket: helyzetünk, problémáink, nehézségeink – részletes és szakszerű – feltárása és elemzése, a lehetséges megoldások felvázolása megtörtént. Most már cselekedni kéne!

   Rozsnyó üzent. Most is, mint az előző két évtizedben mindig. De talán még egy évben sem voltak az üzenetek ennyire egyértelműek, világosak, kézzelfoghatóak. Talán az az oka, hogy a felvidéki magyar közoktatás helyzete sem volt még (legalábbis a rendszerváltás óta) ennyire egyértelműen, világosan és kézzelfoghatóan súlyos.

   Rozsnyó azt üzeni a politikusainknak, hogy az oktatásügyben (is) egymást erősítő, egységes, közös fellépést igénylünk, és senkinek nem toleráljuk, ha efölé helyezi szűk csoport- vagy pártérdekeit. Azt üzeni polgármestereinknek és önkormányzati képviselőinknek, hogy ne az iskolai demokrácia csorbítására szerveződjenek, hanem a kistérségi oktatástervezésre. Azt üzeni Komáromba és Nyitrára a tanárképző karokra, hogy jobban felkészített magyar pedagógusokra van szükségünk. Azt üzeni a pedagógus-továbbképzéseket szervező intézményeknek, hogy a kreditpontok mellé minél több használható tudást is adjanak. Azt üzeni intézményeink vezetőinek, hogy az eredményes, hatékony és minőségi iskola kiépítése döntő mértékben rajtuk múlik. Azt üzeni a pedagógusainknak, hogy oktató-nevelő munkánkon változtatni kell – nem többet, hanem másképp. A tantervek, a tanfelügyelők, a monitoring eredmények és a kreditgyűjtés helyett a gyereket kell a gondolkodásunk és terveink fókuszába helyezni. Azt üzeni a szülőknek, hogy a magyar iskola jó út a gyermekük boldogulásához, de a bizalmuk mellett az együttműködésükre is szükség van. Azt üzeni az anyaország nemzetpolitikusainak, hogy még hatékonyabb és eredményesebb lenne a támogatásuk, ha az önzetlen akarathoz, a nagy szívhez nagyobb szakszerűség, szakmaiság, átgondoltság társulna. Azt üzeni papjainknak, lelkészeinknek, hogy a „vedd meg – edd meg – tedd meg” globalizált őrületében is vezessék a rájuk bízott nyájat a hit, remény és szeretet világába. Azt üzeni a sajtónak, hogy hatalmuk, véleményformáló lehetőségük, közösségépítő vagy éppen ellenkezőleg, - romboló hatásuk óriási – de ugyanekkora a felelősségük is. Azt üzeni a magyar diákoknak, csak nyugodtan tanuljanak, vegyék birtokba mindazokat az ismereteket és tudásokat, amit jövőjük, fejlődésük igényel. Abban a küzdelemben, ami most vár ránk, nekik ez a feladatuk. Nekünk, felnőtteknek pedig, hogy megóvjuk, megtartsuk és fejlesszük a magyar iskolát.

   Halász Gábor előadásában átfogó nemzetközi kitekintést adott a sikeres oktatási rendszerekről; mint mondta, „… a sikeres oktatási rendszerek jellemzője, hogy az érintett szereplők között magas fokú a bizalom, folyamatos a párbeszéd és az együttműködés…”. Talán ezen az úton mi is elindulhatnánk.

Fodor Attila, Comenius Pedagógiai Intézet igazgatója
Forrás: Pedagógusfórum, 2015. április
Fotó: Prékop Ivett