Rege a török világ bikájáról

   Abban az időben, amikor a Vág vize volt a török-magyar határ, amikor Sempte és Sopornya Törökország volt, Vága és Galánta Magyarország volt, történt a mostani esetünk. Azon a tájon, ahol most van a híd a Vág fölött és ahol van a fakereszt a Vága-Szerdahely határán, a vágai pásztor legeltette a vágai csordát: teheneket, bikákat. Egyszer ám a bikák bőgésére lett figyelmes. Az itteni bikák felelgettek a Vágon túli bikáknak. A vágai pásztor kileste, mi van amott. Óriási csordát látott, tán ezer tehénnel is és sok bikával. A portyázó törökök hajtották oda valahonnét Mátyusföldről. A mi pásztorunk azt gondolta, jó volna ezt a nagy csordát megszerezni. Tudta is hogy miképp. Mély vermet ásott egy bika számára. A maga csordáját a Vágparttól távolabb terelte, hogy ne csábítsa őket a túloldali tehénbőgés. Egy bikáját pedig a megásott verembe taszított. A bika nyugtalankodott a veremben és kínosan bőgni kezdett. Meghallották a túloldali bikák, visszabőgtek. Keresni kezdték, honnan a kínos bikabőgés. Elindultak a hang irányába, utánuk az egész csorda. A török pásztorok hiába erőlködtek, a csordát nem bírták visszatartani. Siettek hát értesíteni a semptei vár török őrségét. A vágai pásztor sem volt rest. Futott Galántára a magyar végvári vitézeket hívni segítségre. Jöttek is. A török és magyar csapat a Vág innenső partján találkozott. Lett nagy csetepaté. A törökök vesztettek. Ki meghalt, ki fogoly lett, ki elmenekült. A nagy csorda pedig a magyarok birtokában maradt. Most már a bikát kiszabadíthatták a veremből. Minek volt ez a nagy csorda a töröknek? Nem csupán élelmezési szempontból, hanem inkább hadászati feladatra. A csorda volt az ő páncélos hadosztályuk, tankjaik. Minden támadás előtt a megvadított csordát hajtották a szembenálló ellenséges hadra. A megvadult csorda eltaposta az ellenfelet. Ezután már könnyű volt agyonverni a megmaradottakat. Ám ezegyszer itt a vágai határban a vágai pásztor fortélyossága visszafelé sikerült: a csorda a török vesztét okozta.

Rege a vágai tűzvészről

   A mai Novoszád-ház dombján állt egy ház. Hasonló volt az előző halászkunyhóhoz. A falu többi háza is ilyen volt, ez volt a legszélső ház a temető felé. Ezen túl csak a péró volt, ha ugyan volt akkoriban Vágán péró. Ez a sziget ugye csak magas vízálláskor volt sziget. Száraz időben a víz kiszáradt és a sziget dombján biztonságban lehetett lakni. Most a mi esetünkben ebben a nádfödeles sárházban egy zsidó lakott, üzlet és kocsma volt a házban. Ezen az estén a kocsmában víg mulatozás volt. A kamasz legénykék az esti sötétben gyergyagyújtogatással csintalankodtak a ház náderesze alatt. A nád lángot fogott a gyertyától. Perceken belül lángban állt az egész ház. Alsó meleg szél fújt. A tűzpernyét végigfújta a falun észak felé és az egész falu minden háza leégett ezen az éjjelen. A legutolsó ház is leégett a Csincsában, ahol aztán a Flórián-szobrot állították föl a tűzvész emlékére és minden év Flórián-napon odazarándokolnak. Arról pedig nem szól a fáma, mi lett a sorsa a szegény zsidó kocsmárosnak, sem a tűzzel játszadozó kamaszok büntetéséről, de a nevükről sem. A regében csak egy személy a biztos: a zsidó kocsmáros, és egy ház: a kocsma épülete. Mi lett a tűzvész után? Vága újjáépült. Az újjáépítéshez szükséges volt a tégla. Épültek a téglagyárak. Milyenek? Mekkorák? A téglagyárak helye a múlt században a jelenlegi plébánia épületével szemben az út másik oldalán volt. Amikor az egyik kimerült, építették a másikat, majd a harmadikat, úgy ahogy e terepen a völgyek (tócsák) mutatják. A vágai tégla jó minőségű volt. Az öreg épületekből még most is szednek ki és fölhasználják. Kemény, harangozó tégla, tartós, nem porladó. Pecsétje: Vága község.

Forrás: Danczi Lajos Vága egyházközség története című könyvéből

Farkas Róbert, Vága