Ó-Galánta

   Amikor a lábasnak lába volt még, a Sárd folyócska bővizű, büszke, hattyúderekú folyónak számított. Nádszegről dereglyén hozták fel rajta a sót, s a „Palántásokban” kötöttek ki. Innen, a „Sóstófarkától” Szeredre fuvarozták az értékes portékát. A Felső-Sárdnál, a híd mellett nagy kiterjedésű nyárfaerdő őrizte madárfészkeit. Ott, ahol feneketlen volt a víz, a ménespásztorok nem egyszer arra lettek figyelmesek, ha igazságtalanság ütötte fel fejét Galántán vagy a közeli Taksonyon, egy óriás méncsikó ugrott elő a habokból, rajcsúrozva, nagyokat nyerítve, amíg a tizenkét kancája közre nem fogta. Ilyenkor remegett a nyárfaerdő, mintha csak a szárnyát bontogatta volna. Nem beszélve a zsarnokokról és lakájaikról.

   A monda szerint a méncsikó Ó-Galánta védelmezője volt még a tatárjárás előtti időkben. Egyszer régen, nagyon régen, amikor még az igazságnak becsülete volt a világban, alighanem Ó-Galántán egy kis maroknyi szigetecskén, a feneketlen mocsár kellős közepén ütöttek tanyát a nádasokban megbújt Vág halászai. Ezek aztán, ha úgy hozta a szükség, borjúnagyságú csukát is fogtak. Szerették a szabadságot, és idővel Ó-Galánta maga lett a szabadság szigete.

   A vének tanácsa hangoztatta harsányan a próféciát: „Ha idegen hódító teszi a lábát a földre, ne érje meg a reggelt, sem az áruló, sem az ellenség. Tűnjön el a szigettel együtt mindörökre!”

   Sajnos az árulás megtörtént. Pont akkor, amikor a legjobban ment a halászok dolga. Júdás hamis csókja elcuppant a vízililiomok szirmain. Ó-Galánta inkább elsüllyedt, mintsem, hogy leigázzák, s hogy tanúja legyen a halásznép sanyarú sorsának, szenvedésének. Besegített ebbe a sárdi csikó is, aki akkorát rúgott rajta, hogy felfordult tőle a sziget az ellenséggel és az árulóval együtt. Aztán eltűnt, elsüllyedt Ó-Galánta. Elnyelték a habok mindörökké. Azóta szántóföldé lett, de vízi madarak köröznek fölötte, esőt és jó termést ígérve.

   Aki meg akarja nyergelni a sárdi méncsikót az csak bátor, magyar és becsületes harcos lehet. Ez utoljára Taksony vezérnek sikerült.

Fellinger Károly, Hajléktalan búzavirág