Napsugárkisasszony

   Hol volt, hol nem volt, megszületett végre Napsugárkisasszony, akit a tündérek küldtek a tarka mezők, mézillatú virágok és jámbor tekintetű állatok védelmére.

   Édesanyja nagypénteken, majd Szent György napján kukoricaszemmel a tenyerében megmosdatta a Kis−Duna meleg forrásában, ezáltal óva őt a kiütésektől, a kelésektől, a szeplőtől, az összes ártó betegségtől. Fürdővizébe babakorában a bőség áldásáért rézkrajcárt rejtettek, s egészséges, üde almát dobtak, hogy szép kerek, piros legyen az orcája és világraszóló a szépsége. Napsugárkisasszony titka az egyszerűségében, a szabadságában gyökerezett. Olyan gyökér volt ez, mint az égig érő fa gyökere. Napsugárkisasszonyt ezért is félteni és óvni kellett a boszorkányoktól, akik a kéményen át fekete macska képében belopakodnak az ágy vagy a dunna alá, szemmel verést és igézést okozva. Napsugárkisasszonyt még a tüzesemberek is szerették. Tudták, ha vele együtt ülnek fel az ekére, nem űzi el őket a gazda goromba tekintete, s ami a fő, félni sem fognak tőlük. A tündérek megvédték a boszorkánytól Napsugárkisasszonyt. Akár a míves bábák, fürdővizébe gyöngymagot köptek, füle tövét finom vadkörtefa korommal kenték be, a nyakába vagy a karjára pedig piros masnit kötöttek.

   Telt−múlt az idő, Napsugárkisasszony felcseperedett és elindult világot próbálni. Először Holdanyóhoz ment.  Minden áldott nap felsöpörte az egész Holdat, lemosta hegyeit, völgyeit, agyagos földdel, pontosabban agyagos holddal fölcsapolta udvarát. Ezt tette egy álló éven át, szorgalmasan és alázattal. Hiába  bujtogatta a szél Napsugárkisasszonyt, hogy kár sürögnie forognia, hiszen  csupán  huszonnyolc naponként látja édesanyja egésznek  a Holdat, ráadásul az egyik fele láthatatlan az emberek előtt. Napsugárkisasszony tudta, hogy rend a lelke mindennek, az ő órája nem romlik el, amíg a szíve igazat dobban.

   Aztán a következő évben Földanyó vette szárnyai alá. Vetett, kapált, s amikor a termést időnap előtt kicsépelte a jégeső, ő összegyűjtötte a letört kalászokat, több mérföldnyire hazavitte a felcsipegetett magokat, s fellapozva a Bibliát, Noémi történetére gondolt, miközben tyúkokat és mangalicákat etetett.

   A harmadik esztendőt egy ismeretlen csillagon töltötte Napsugárkisasszony.  Több királyság alkotta e legfényesebb bolygót, de úgy gyűlölték egymást az itt élő emberek és nemzetek, hogy még a boszorkányok is messziről elkerülték. A szőkehajúak és a barnahajúak harcoltak egy− más ellen.  Végül úgy döntöttek, hogy a barnahajúakat áttelepítik dél− re, a barnahajúak országába, míg onnét a szőkehajúakat északra, a szőkehajúak birodalmába.  Napsugár kisasszonynak már csak egy napja maradt a szolgálatból. A fekete hajú Földanyóra és a vörös hajú Holdanyóra gondolt. Azután fogta az ásót és reggeltől estig felásta vele az ötáras kertecskét.

– Miért csinálod ezt, Napsugárkisasszony? Holnapra úgyis másnak terem a föld – mondták neki az ismerősei.

– Mert itt van a szántás, a munka ideje. És a föld nem tehet arról, hogy ki lakja éppen – válaszolta Napsugárkisasszony.

   Miután másnap megérkezett az édesanyja házikójába, kiment Illésházára, az Aranyász nevű szigetre, ahol állítólag tündérek vigyázták lépteit. Láttára felébredt a lusta akácos, pitypangtól sárgállott a lucernás, s Napsugárkisasszony, lehunyva mélykék szemét, megtapintotta a csöndet.  Engedte, hogy ez a csoda vezesse pacsirtaszóval, fecskecsiviteléssel, szellők sóhajával, na és persze a Kis−Duna locsogásával.

   Behunyva szemét Holdanyóra, Földanyóra s az idegen csillag új lakójára gondolt. Vajon vetettek-e az ötárnyi kertecskébe? Közben az Aranyászból csak a tojáshéj úszott le a Kis−Dunán, egyenesen a Pörös zátony irányába.  Ő meg nem is sejtette, hogy egy kihaltnak hitt griffmadár hátán várakozik önfeledten, várakozón.,

Fellinger Károly