Mátyusföldi regék

A FALUALAPÍTÁS REGÉJE

   Az első lakó Vágán egy szegény halász volt. A mai ún. Novoszád-ház helyén volt a halásztanya. Persze akkor még a Vág vize mindenfelé kanyargott körülfolyva az apró dombokat, szigetkéket. Ebben a vízben ekkor még nagyon sok hal volt. A víz tiszta volt, mint a tükör. A vízben tisztán láthatók voltak a halak, kézzel is lehetett fogdosni. A halászok akkoriban boldog szabad emberek voltak, nyugodtan éltek, meg voltak elégedve hallal, gyümölccsel, tüzifával, de legfőképp a családdal: az asszonnyal és a gyerekekkel, akik bizony nem hiányoztak, hanem annyian voltak, mint a rostán a lyuk.
   De nem ez volt a baj, mert a hal több volt a vízben, és nem is csak aprók, hanem óriás harcsák és csukák, pontyok, csíkok és mindenféle más hal. A mező is termett mindenféle salátaféléket. Az erdő fáin rogyásig volt a sok gyümölcs. Akkor még a gyümölcsfákat permetezni sem kellett, a gyümölcs mégis hibátlan, egészséges, zamatos volt. Aszaltak is télre sok gyümölcsöt. A sziget bársonyos füvét legelhették a bárányok, kecskék, tehenek.
   De még lova is volt neki teherhúzásra. A legjobb halakat még a királyi palotába is elszállíthatta. A szigeteken sok virág virított, a fák is dúsan virágoztak. A méhek a vén fák oduiban tanyáztak, odahordták a mézet és a halász mézet szedett magának. A legszebb színmézet és a legédesebb lépesmézet megint, a királyi palotába vitte. Odahordta a legfinomabb sajtot, túrót, vajat, tejfölt. A király ezért nagyon becsülte a szegény halászt és viszonzásul minden őszön egy hordó bort ajándékozott neki, a legelső fiát pedig bevette katonái közé. A szegény halász háza pedig nádból épült és a sziget fáiból. A falak oldalát sárral tapasztotta, szerháját sásból tette a gerendákra. Kútja nem volt, mert egész éven át tükörtiszta folyóvizet ivott, azzal mosdott, azzal főzött. A tükörtiszta folyóvíz adta neki az egészséget és a családjainak. A  gyermekei megnőttek, fiak-lányok, megnősültek-férjhez mentek. Ezek apjuk halászkunyhója mellett mind csináltak maguknak hasonló kunyhót és békességben aranyéletük volt. Így kezdődött Vága község, növekedett, és igazi nagy faluvá cseperedett. Így volt, igaz is volt talán, itt a vége, fuss el véle.

REGE A KÉT HÍRES EMBERRŐL

   Az Órás és a Győri nagyerejű emberek voltak. Az Órás valamiképp benősült Vágára, a Győri pedig a híres-nevezetes egykori vágai kántor-jegyző unokája volt. Győri kántor-jegyző okos ember, iskolázott fő, jól gazdálkodó ember volt nagy házzal, nagy telekkel, nagy megbecsüléssel. Az unokája és annak pajtása az Órás, kocsmahősök, szegény emberek voltak, kis házzal és kis telekkel. De nagy erejük, nagy markuk, nagy csontjaik és termetük, nagy tüdejük és nagy hangjuk volt. Foglalkozásukat tekintve mind a ketten ácsmesterek voltak. Ebben kitűntek. Nagy gerendákat cipeltek a vállaikon, nagy ácsbárdot forgattak ügyes hozzáértéssel a markukban. Jó gégéjük is volt, sok bor, sok erős pálinka lecsurgott rajta. A keresetük is a gégéjükön folyt le. Így hát mind a ketten híres emberek voltak.
   A mi  történetünk az 1920-as években játszódott le. Mégegyszer mondom: játszódott le. Mert olyan nevetségesen érdekes volt, mint valami játék. Ezekben az években a vágaiak, köztük Órás és Győri, gyászolták a monarchiát. Lenézéssel fogadtak minden újat: törvényt, intézményt, embert, uniformist. A vágaiak aznap úgy-ahogy ünnepeltek, nem a templomban, hanem a kocsmában. A határban is ünnep volt, mert üres volt a határ, senki sem dolgozott. Bezzeg tele volt a kocsma férfinéppel, köztük Órás és Győri.
   A csendőrségnek valamiképp nem tetszett ez az ünneplés. Gyanús államellenes hangulatot szimatoltak, pedig hát csak ivó kedvük volt az embereknek. A csendőrlaktanyából ellenőrző patrolt küldtek a kocsmába, két cseh csendőrt szuronyos puskával. Amint a kocsmába léptek, az felzúdult mint a megbolygatott méhkas. Órás és Győri nyugtatták a tömeget, oltalmukba és gondjaikba vették a két csendőrt. Italt is tettek eléjük barátságból, szórakozni kezdtek velük. A csendőröknek azonban nem volt poharazgatni és társalogni való kedvük, hiszen szolgálati küldetésben voltak. A mi két óriásunk, mert hiszen a gégéjük már jól elázott, ezért meg is sértődött, nagyon a lelkükre vették a visszautasítást, mint valami hallatlan nemzeti sérelmet, és a két ifjú csendőrt a két óriás galléron és üllepen ragadta fegyverestül, a levegőbe emelték és a nyitott ajtón kihelyezték az utcára őket: ha nem isztok, ne gyertek a kocsmába, csak az ajtón bámuljatok be mint a gyerecskék! A vágaiak ezt nagy hőstettként emlegetik máig is, akárcsak a kistermetű de nagyerejű Botond bárdjának a csapását Bizánc rézkapuján...

(forrás: Danczi Lajos: Vága egyházközség története)

 Farkas Róbert, Vága