Lekvárfőzés

   Nálunk a lekvárfőzés szintén több ember munkáját követelte. Szep­temberben, amikor már jó édesre érett a szilva, lerázták, összeszedték, megmosták és kiválogatták közülük a rosszat. Egy részét félrerakták aszalni, a többit lekvárnak, befőttnek mosták be. A befőttnek való ke­ményebb szilvákat üvegbe rakták három evőkanál cukrot tettek rá és felöntötték vízzel. Ezután következett a dunsztolás. A pergamennel lekötött üvegeket nagy fazékba, szalmára állították és feltették forrni. A szilvát nem volt szabad sokáig főzni, mert szétlottyant. Amint az üvegben megjelentek a buborékok, levették a tűzről, és a fazékban hagyták kihűlni. Csak hidegen kerülhetett az éléskamra polcaira. Ál­talában húshoz fogyasztották.

   A lekvárfőzéshez sok asszonykéz kellett, mert a hosszúszemű besz­tercei szilvát ki kellett magozni. Már délután körülülték a teknőket, melyben vízbe áztatva várakozott a szilva a magozásra. Estére tele lett a vasfazék. Korán reggel tüzet raktak a katlan alatt és elkezdték főzni a lekvárt. Kezdetben nehéz volt kavarni a sok szilvát, ezért fokozatosan öntötték be az újabb adagokat, amikor a benne lévő már meglazult. Közben bedagasztották a kalácsot, és amikor keszőcévé (félig megfőtt lekvárrá) vált a szilva, lepényt sütöttek a kemencébe, és a gyerekeknek erre kenték rá a torkosságot. Estére keményre főtt a lekvár. Lekváros köcsögökbe töltötték, és a még meleg kemencébe rakták, hogy kér­gesedjen meg a teteje. Nem is romlott el az így készített szilvalekvár, kibírta a következő évi főzésig.

   A duráncai szilvát nem lehetett kimagozni, nem vált el a magjától, ezért a szilvapaszírozón kellett átengedni, s miután megfőtt tovább sűrítették.

Mészáros Ilona, Zsigárd