Kukorica tolvajok

   A Szent Mihályi búcsú szombatján szörnyű mérgesen érkezett haza János gazda a földekről.

• Halljátok, megint megszedték a kukoricát a zsidótemetőnél, valaki kocsival jár oda, hogy a keze törött volna el!
• Ne átkozódj, János, az Isten majd megveri érte!
• Én mondtam, hogy oda a szomszédfalu alá már ne tegyünk kukoricát, azok az éhes guvatok mindig megdézsmálják, de te csak erősködsz.
• A hangoskodásra előkerült Jancsi fiuk is.
• Mi a baj? Mi történt, min veszekednek apámék?
• Lopják megint a tagi kukoricát, de nem is zsákkal, hanem kocsival!
• Tudja mit apám, ma éjjel kimegyünk ketten és megnézzük, ki az az élhetelten.
• Úgy is lett, búcsú ide, búcsú oda, a sötétség beállta után kimentek a kukoricaföldre. Elrejtőztek a szomszédos zsidótemetőben a kőfal mögé, onnan figyelték a kukoricást. Órákon át semmi nesz, a falból odahallatszott a búcsúsok zenéje. Már jó is lett volna otthagyni a strázsálást, hiszen a toronyban már a kettőt is elütötték.

   Ám alighogy a hold elbújt, távoli kocsizörgés hallatszott, majd hamarosan egész közelre ért, megállt a temető fala mellett, és máris tördelni kezdte a kalászokat. Kisvártatva nyögve hozta a kocsihoz a teli zsákot, amit alig tudott beemelni a kocsiderékba, annyira teletömte.
Nemhogy segítene ez a sok zsidó itten, hamarabb mehetnék! – dörmögte a tolvaj.
Erre a Jancsi gyerek átszólt a kőfalon.

• Akkor hányan menjünk?

   A temetőből érkezett túlvilági hangra a tolvaj rémületében ott hagyott kocsit, lovat és hanyat-homlok menekült a szomszéd falu irányába.

   Így tudta meg János gazda, hogy éppen a sógora volt az, aki a szomszédból kijár a rokoni kukoricát dézsmálni.

Danajka Lajos: Mátyusföldi adomák