Kritikus szemmel

   Nehéz úgy dolgozni, hogy rám hivatkoznak, ha mások szerint valami jól sikerült én mégis kritikán alulinak tartom. Vagy jónak tartok valamit, és mindenki más halálra szívatja azt. Legyen az irodalom, vagy film, vagy akármi hasonló. De tudják mit? Nem érdekel. Az én véleményem számít. Minden irányból.

   Igen, jól látod, kritikus vagyok. Egy a sok közül. Mert nem vagyunk kevesen. Ne csak az internet önjelölt kritikusaiban gondolkodj. Van, akiről te nem is tudsz. Hallgatsz a nagyokra és néha hallgatsz a kicsikre. Elolvasod a könyvet, megnézed a filmet, mert mi azt mondtuk, hogy tedd, vagy ne tedd. Ha minket szidsz, akkor a magad módján szidod önmagadat is.

   Legalábbis eddig ezt gondoltam, és ezzel tettem igazságossá azt, amit csinálok. Tanultam egy iskolát. Papírom van róla, de néha tényleg azt érzem, hogy tépem a számat. Pedig csak arra kéne rámutatni, hogy a magunk módján mind kritikusok vagyunk. Csak egyesek nem mondhatják a kritikájukat még baráti társaságban sem, mint például én. Ha más mondja, akkor hallgatnak. Ha én kezdem el kritikusként, jön a szöveg: „odanézz, megszólal a kritikus”, vagy „mikor akarsz jót is mondani valamiről”.

   Igazuk lenne? Kétlem.

   XY nagy kritikus kimondja, hogy a film jó, és bólogatnak. Én kimondom, hogy a film jó és azzal jönnek, hogy mi a fene közöm van hozzá, nem vagyok még a nagyok sorában. Ha egy cimbora azt mondja nekik, hogy jó, akkor jönnek „azt írja az újság is, hogy...”, vagy „Ebert is ezt mondta”.

   Mi a baj. Annyira jó az anonimitásba kapaszkodni? Még akkor is, ha hivatkozunk valakire?

   Aztán időről időre leesik nekem, hogy azért kritizálunk valamit, vagy valakit, aki kritizál valamit, mert akkor nem kell, ami rossz, vagy épp jó, csak nem meghallgatott kritikánkra hagyatkozni. Őszintén mondd meg. Ja, hozzád beszélek. Mennyire hagyatkozol magadra, amikor egy film ajánlóját látod. Nem azon gondolkodsz, hogy nézze meg valaki más helyetted, aki megteheti, aztán ha nem olyan jó, akkor nem mész el rá, vagy megvárod, hogy bolhapiaci áron legyen az tiéd a film. Mert nem engedhetem meg magadnak a mozit. Nem mersz fejest ugrani az ismeretlenbe, majd elmondja egy rajongó a véleményét, vagy olyan, aki kíváncsibb, mint te. Aztán hallgatsz rá és évekkel később rájössz, hogy kellett neked ennyit várni, vagy, azt mondod, hogy milyen jól tetted. De ezt az alapján teszed, hogy aztán te is részesültél az élményben.

   Na, ismerős?

   És a következő mondat?

   „RÉGEN MINDEN JOBB VOLT!” Ajánlhatok neked pár public domain filmet, ami ezt nem erősíti meg, csak te nem tudsz arról, hogy néhányan jó ötletnek tartották, hogy csigák terrorizálják a világot. Hidd el, eljön az idő, amikor a ma művei közül a rosszak eltűnnek, a jók megmaradnak és azokra is azt mondják, hogy régen minden jobb volt.

   Na jó... ebbe lesz beleszólása a közízlésnek is. Sajnos.

   De ó jaj, már megint kritikusba megyek át. És tudod mit? Nem érdekel. Ez vagyok én. Kritikus az utolsó lélegzetemig.

   De be kell ismernem valamit. Várok egy dologra. Egy pillanatra. Arra, amikor nem lesz ott a mondatomban, hogy „DE”. Még ha tízből tízet adok is valamire, elhangzik a „DE”. Jó volt és kész! Szép és kész! Nincs tovább! Csak az a baj, hogy akkor nem lesz munkám, mert mindenki hasonlíthat minden további alkotást ahhoz, aminél nem volt „DE”

   És néha olyan jó lenne mindent csak úgy élvezni, de már mindenhez hozzá tudom tenni, hogy „DE”.

   DE!

   Örülök, hogy ezt csinálhatom, amit csinálok. Mert akinek nincs kritikus szeme, az nem fogja észrevenni a problémákat. És akkor jövök én. Jövünk mi. Antihősök. Akikre hallgatnak, még ha rühellnek is minket. De észrevetted, hogy az mennyire össze tudja fogni az embereket. És számomra ez a legnagyobb öröm. Ebben nincs „DE”.

   – Hát oké. Kösz a monológot, de én csak azt kérdeztem meg tőled, mi a véleményed erről a filmről?

   – Ja, tényleg. A film. Nem rossz. Tetszett. De...