Királyrévi mondák

Summások

   A Királyrévhez tartozó Porbokai majorban hatalmas pajták és szérűk állottak. A felkelő nap pírja már ébren találta az itt elszállásolt summásokat. A férfiak kaszát fentek a lányok hajat fontak, kisvártatva indultak aratni.

   A tábla szélén nekieresztették a kaszát a búzának csak úgy suhogott. A nap már nagyon eltápészkodott az égen, sugarai tüzes szikrát szórtak. Az aratók megállottak. Letörölték verejtékes homlokukat, nedves ingük testükre tapadt. Vízért kiabáltak, de a vízhordó legénynek bizony se híre-se hamva.

   A cifra káromkodás odatapadt a nyáltalan szájpadlásra. A perzselő hőségben egyforma mélyen hallgatott a kaszás és a marokszedő. Elnyúltak a percek azt hivék most már órák teltek így. Kegyetlenül eltikkadtak. A buzgalom alábbhagyott. Keskenyebbre fogták a rendet, de semmi nem hozott könnyebbülést. Nem messze tőlük a fák takarásában ott folyt a Feketevíz. Mi volt a sugallat nem tudni, de három marokszedő lány földre dobta a kévét, s mintha az életük függött volna rajta, rohantak a partra. Összekapaszkodtak és be a vízbe.

   Ó micsoda préda volt ez az ott tanyázó örvénynek! Nem volt sudár termetüknek porcikája, melyet ne fontak volna körbe csápjai. Szorosan ölelve, keringőzve merültek alá. Köröskörül mintha ezer meg ezer egybeolvadó hang énekelt volna.

   A kaszások hiába vártak. Üres volt a part és hallgatott a víz. A summáslányok a szomszédfaluból, Alszószeliből voltak. Az emberek éjszaka messze elkerülték ezt a helyet, mert időnként felfodrozódott a víz és a lányok hátborzongató sikolyának foszlányaival hosszan játszadozott a szél.

Megátkozott ispán

   Hogy az ispán meghót, senki nem ejtett könnyet a majorban. Bizony mondom néktek, gonoszabb embert még nem hordott hátán e föld nálánál.

• Büdös disznó, mondogatták a háta megett a munkások. Egy sorscsapással kevesebb és nyugodtabban hajtották álomra fejüket. Ideje is volt, mert a bakter érces hangja beszállt a pajtába jelezvén a késői időt.
• Éjfél után ütött egyet, már egy nappal értünk többet. Adjunk hálát az Istennek… és ekkor elcsuklott a hangja, egy disznó futott ki a majorból, pedig itt állatot, lovon kívül nem tartottak.

   A jóannyát, megfogom én, dörmögte foga közt a bakter és a köpenyét rádobva el akarta kapni. Az állatot mintha a föld nyelte volna el, eltűnt. Így ment ez napokon keresztül. A bakter már cimboráival állt őrt, és pontban éjfélkor most is feltűnt a disznó. Az emberek körbe kapták. Az állat lecövekelve szembenézett űzőivel. Az egyik, nagy lendülettel rávetette magát. De, hogy megrémült mikor a puszta földön huppant egy nagyot. Az állat ismét kámforrá vált. Hideglelést kaptak, mikor rájöttek bizony nem földi lénnyel van dolguk. A disznó szeme és a kitágult orrlyuka az ispánra emlékeztette őket.

   Fogott az átok ez már bizonyos. A kegyetlen ispán lelke kóborolt éjszakánként megnyugvást nem találva disznóképében.