Királyrévi monda – Nagy Ilona gyűjtéséből

   Élt valaha falunkban egy idős ember a feleségével. Az öregember sodrott cigarettát szívott. A csutakot rendesen odaragasztotta a szája bal sarkába.
- Apjók! - fordult hozzá az asszonya. S hogy felesége szólt a szája jobb sarkábul fújt egyet bozontos bajszán, utána kérdezett - No mi kék?
- Azt gondoltam, megtehetnéd, hogy abbahagyod ezt a büdös bagózást. Összeraknám az árát és vennék rajta egy zekét, jó vastagot, meleget.

   Az öreg régi vágyára tapinta az asszony, hát elábrándozott. Nyelvével szája közepére nyálazta a kialudt cigaretta csutkát. Hű az anyját, de jó is lenne. Egy lapos köpéssel beleröpítette a bagóvéget a hamuba. Két kézre fogta az ibriket s öntött a borból. Az egyesség megköttetett.
- Vigye az ördög, szívja az ördög! - fohászkodott naponta keservesen a megszokott cigaretta után, de nem szegte szavát.

   Végre eljött a vásár ideje. Micsoda egy nap volt! Az öreg legényesen feszített a zekében. A hazaúton megszelídült kérges tenyerébe vonta asszonya kezét. Ez a csendes öröm átjárta mindkettőjüket. Az esteledésben nem látszott vészesnek a ború csak hirtelen jött menydörgés és a feltámadt széljelezte, baj van. Már ömlött is az eső. Hazaérve a teknő fölé lógatták a megdagadt zekét és kinyomkodták belőle a vizet.
- Jól felszíttom a tüzet, idetesszük mé a sparhelt mellé! - vigasztalta az asszony, és a székre akasztott zekét egész közelre tolta. Lefeküdtek. Az öreg hangos gurgulázó horkolásából riadt, levegő után kapkodva. Fekete füst borított mindent. Tüzet fogott a zeke, kiabálta. Égő darabjai utolsókat pislákoltak.
- Nem szívtam én, egyszerre szívta el az ördög!
A maró füstöt érezve ehhez kétség sem férhetett.

Királyrévi monda Nagy Ilona gyűjtéséből

Élt hajdanán falunkban egy nagyravágyó fiatalember. Mélyen vallásos, hitszerető vót. Mindig az idős pap körül tüsténkedett, előhuzakodván szándékával, hogy ő biz egyházfi szeretne lenni. A szavak hallatán a pap csak somolygott, az ifjú fülcimpája után nyúlt és tréfásan megcsavarta. Bizony restellte ezt a gyerekes dolgot emberünk, főleg így, hogy szájtátiak vették körül.

S most, íme itt fekszik a pap fölravatalozva. Tegnap meghót. Már hazamentek a hívek a verrasztásból. De mégis, a félhomályból kiválik eme ifjú körvonala. Odasurran a ravatalhoz, és a halott fülét két ujja közé csippenti, s kegyetlenül megcsavarja. Tán az ördög szállta, vagy törlesztett?!

A harangkondulása ráébresztette tette valójára. Kiverte testét a veríték, döbbenet ült a szívére. Fejvesztve rohant hazafelé. Úgy félút tájt lehetett, mikor a bokrok közül szigorú szempár villant, fülét pedig valami hideg kéz tépázta. Vad félelemmel rohant át a félárkon. Minden hajszála égnek állott, mikor a szél a Feketevízre épült malomkerék nyikorgását hozta. Úgy esett be az ajtón.

Búbánatos, étvágytalan lett. Sapkája midig fülére, szemére lehúzva. Imádkozott, hol reménykedve bocsánatért, hol vádlón dühödten. Nem segített. Holtáig nem tudott szabadulni a kísértéstől. Csak az láthatta ki utolra vetett szemet rá, hogy meghótt fülének pírja van.