II. András és Gertrúdis meráni hercegnő elsőszülött fiaként látta meg a napvilágot 1206 novemberében. Hét éves volt, amikor anyját meggyilkolták. 1214-ben királlyá koronázzák. 1220-ban házasságra lép Laszkarisz Teodor nikeai császár lányával, Máriával. Tíz gyermekük van, ebből 2 fiú: István és Béla.
Apjával állandó ellentétben van. Ez az ellenségeskedés több okra vezethető vissza. Először is nem tudta megbocsátani apjának, hogy az nem büntette meg anyja gyilkosait. Nem akart beleegyezni a Máriával kötendő házasságba sem. Elítélte apja politikáját, a királyi birtokokat elajándékozandó, s az Aranybullával sem értett egyet. Természetesen, a háttérben azok az erők, főurak munkáltak, akik az Árpád-ház története folyamán általában önös érdekből a királyt és az ifjabb királyt mindig egymás ellen uszították.
Apja, II. András halála után 1235. október 14-én koronázták királlyá. Első lépéseként az apját szolgáló főembereket felmentette, s teljes erővel hozzálátott az elherdált királyi birtokok visszavételéhez.
Felújította a királyi kancellária működését: minden kérést latin nyelven kellett a hivatalba leadni.
Bevezette a mindmáig vitatott, ma nevetségesnek ható rendeletét, amelynek értelmében a király jelenlétében a főpapokon kívül senkinek nem volt szabad leülnie. –Jelképesen elégette a király a székeket. – A központi királyi hatalom megerősítése volt a célja.
Közben keletről vad, szinte hihetetlennek tűnő hírek érkeztek. Juliánus barát keleti útja során többször is kapcsolatba került a mongolokkal, tatárokkal; így nevezték őket történetíróink, krónikásaink. Egyesek szerint Batu kán levelét is ő hozta IV. Bélának.
Az ország erejét megerősítendő, 1239-ben beengedte, s az Alföldön letelepítette a kunok szétvert seregeinek egy részét Kötöny királlyal az élen. Az volt a célja, hogy csapatait megerősítse, hiszen a széthúzó, kiskirályokként élő magyar főurak közül sokan rémhírnek tartották Juliánus tapasztalatait.
Az igazság az, hogy Dzsingisz kán unokája, a megölt Dzsucsi kán fia, Batu az orosz fejedelmek ellenállásának elsöprése után egész Európa meghódítására készült. Seregének északi szárnya Bajdár vezetésével Lengyelország déli területei felé vette az irányt, Kádán a déli szárny parancsnoka Erdély elfoglalására kapott parancsot, Batu kán a fősereggel Vereckénél várakozott.
Miután IV. Béla nem válaszolt a kán levelére, 1241.március 12-én Sejbán, az előőrs parancsnoka betört a Vereckei szoroson, s elsöpörte Tomaj Dénes alig valamivel többet, mint ezer főt számláló seregét; március 17-én a tatárok már Vác környékén végeztek felderítést. Bajdár csapatai a Vág völgyében portyáztak.
Egyes falukrónikák, monográfiák (pl. Felsőszeli) említést tesznek a tatárok vérengzéseiről. Az emberek a nádasokba húzódtak, hogy megmentsék puszta létüket.
A döntő csatára 1241. április 11-én került sor. Ez volt a Sajó menti Mohi csata. A Kálmán herceg és Ugrin érsek vezette csapataink a kevésbé elfogadható taktika, a főurak seregeinek távolmaradása miatt vereséget szenvedtek. Az alig 25-30 ezer főt számláló csapatok egy éven keresztül végigrabolták Magyarországot. Kálmán belehalt sérüléseibe, a király az áruló Frigyes osztrák herceghez menekült, majd Trau várába. Egyes vélemények szerint a herceg biztatta fel a magyar főurakat Kötöny meggyilkolására. A magyar királyt sem a császár, sem a pápaság nem támogatta. (II. Frigyes császár és IX. Gergely pápa.)
A tatárok 1242 márciusában rendezetten kivonultak az országból. A kivonulást több okra vezetik vissza a szakemberek: 1. Ögedej kán halála és Batu ambíciói, 2. a tatárok megelégedtek a rablással és gyilkolással (ami kevésbé valószínű), 3. Lengyel- és Magyarország esetében bizonyítottnak látszott, hogy Európa országait nem lehetséges tartósan birtokba venni.
Ami 1242-ben és utána következett, IV. Béla méltán érdemelte ki a második honalapító nevet.
Az ország biztonsága érdekében birtokokat adományozott a várakat építő nagyuraknak, ő maga is királyi várakat épített, a városokat kőfalakkal vetette körül. Terveinek kivitelezésében a városi polgári rétegekre és a szerviensekre (a köznemesek elődeire) támaszkodott.
Házassági politikája a tatárok támadásainak kivédését szolgálta. Lányait az orosz fejedelmeknek adta feleségül, fiát Istvánt Erzsébet kun fejedelem lányával házasította össze, miután visszafogadta a kunokat az országba.
A főurakat hadsereg tartására kötelezte, s bevezette a szabad királyi városok intézményét.
1267-ben kerül sor az Aranybulla megújítására, s támogatta a bárókat is ellenőrző nemesi vármegyék kialakítását. A bulla értelmében, mint már mondottuk, a szervienseket nemeseknek tekintette, s megyénként 2-3 nemesi küldöttnek kellett megjelennie az évenkénti törvénynapokon.
A mátyusföldi falvaink közül IV. Béla nevéhez fűződik az első írásos dokumentumok említése Galánta 1237, Jóka 1239, Boldogfa 1245, Gány 1251, Királyrév 1252, Réte 1256 és Vága 1259 esetében.
Elmondhatjuk, hogy IV. Béla ki tudta vezetni az országot a gazdasági, politikai válságból.
Harmincöt évi uralkodásának utolsó napjait Margit lányával a Nyulak (Margit) szigetén töltötte, itt is halt meg.
Dr. Pukkai László
Irodalom:
Magyar életrajzi lexikon, 1962
Csorba Csaba: A magyarok vezérei, 2008
Mitták Ferenc: Képes magyar história, 2002
Magyarország képes története, 2002
0,50 € x 12 szám = 6 €/év
Aktuális számunk
