Habsburgok a magyar trónon

   A legendák szerint a Habsburgok az Aargon nevű svájci kantonból származnak. A Reuss folyó mellett volt egy Habsburg nevű vár /erődítmény/, melynek a nevét 1090-töl Habsburgként emlegetik, egy ott született Ottó nevű feudális úr nevezte magát és várát így.

   Mi, magyarok konkrét formában 1271-ben, a morvamezei csatában kerültünk kapcsolatba, mégpedig

   II. Rudolf német királlyal, majd császárral /1279-ben került hatalomra/. IV. László királyunk harcolt szövetségesként a nagy hódító, az erős hadsereggel rendelkező Pŕemysl Ottokár ellen, aki az ausztriai tartományokat és Magyarországot is szerette volna országához csatolni.

   A mohácsi csatavesztés /1526.augusztus 29./ után a megerősödött Habsburgok /akik már Spanyolország uralkodói is voltak/, nemcsak igényt tartottak a magyar trónra, de II. Lajos/Jagelló/ halála után özvegy felesége Habsburg Mária, aki kitűnő diplomatának bizonyult, a magyar jelöltekkel szemben átjátszotta a trónt Habsburg Ferdinándnak. Mint annyiszor a magyar történelemben, a magyar főurak – ha már lehetnek királyok -, a legtöbb esetben támogatták az idegen uralkodót. A támogatásért pedig juttatásokban részesültek.

   Majdnem két évszázadig – 1710-ig – tartott, ebből 150 éves török megszállás, majd az ország három részre szakadása -, mígnem a Habsburgok megerősítették hatalmukat, s az l. világháború végéig, közel négyszáz évig uralták az országot.

   Az 1711.május 1-jei fegyverletétel nem jelentette az ország politikai vereségét. Az uralkodót (III. Károly) rákényszerítették a rendi alkotmány tiszteletben tartására, az idegen hivatalok megszüntetésére, az országgyűlés összehívására.

   1711-ben sikerült az ország teljes területét visszafoglalni a töröktől, de a Katonai Határvidék szervezete nem szűnt meg, a Temes-vidék Bánság néven közvetlenül Bécs irányítása alá kerül. Erdélyt és Részeket-Partiumot külön kormányozták. Székhelye Nagyszeben lett. Horvátország és Szlavónia szintén elkülönült a magyar kormányszervezettől. A főváros Pozsony lett, itt székelt a Kormányzótanács.

   Mivel a királynak nem volt fiúgyermeke, a magyar nemességgel sikerült elfogadtatnia a Pragmatica-sanctiót, a nőági örökösödést.

   Az 1714-15-ös országgyűlésen hozott rendeletek szellemében irányította az önálló magyar királyság életét. Az abszolutizmust megvalósítani nem tudta, miként ez már a nyugat-európai államok némelyikében dívott.

   1740-ben III. Károly elhalálozott. Utóda leánya, Mária Terézia lett, aki Lotaringiai Ferenchez ment feleségül. Uralkodásának csaknem a fele háborúkkal telt el. /1740-1748 örökösödési háború, 1746-1763 hétéves háború/.

   Mária Terézia hogy az állami adóbevételeket növelje, védte a fő addósságfizető réteget, a jobbágyságot. 1767-ben szabályozta az úrbéri szolgáltatásokat. Megszüntette a földhözkötöttséget, s meghatározta a jobbágytelkek nagyságát / 16-40 hold, azaz 9-23 ha /. A jobbágy évente 52 igás vagy 104 gyalogrobot napot volt köteles ledolgozni a földesúr majorságain. Ez a rendszer 1848-ig volt érvényben. Erdélyben nem vezették be, hiszen nem tartozott a magyar kormány hatáskörébe.

   Az uralkodó korszerűsítette a megyei közigazgatást: állandó központokról kellett gondoskodni, megyeházat kellett építeni, amelyet nyugati mintára kellett berendezni.

   Az arisztokrata családok száma a 18. század végére megháromszorozódott – 69 bárói, 21 grófi és 3 hercegi család uralta Magyarországot. A legjelentősebb főúri családok az Esterházyak, Nádasdyak, Battyhányak, Pálffyak, Csákyak, Erdődyek ás a Grassalkovichok kezében összpontosult az országos méltóságok többsége.

Pukkai László

Irodalom: 
Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok, 1972
Csorba-Estón-Salamon: Magyarország képes története
Mitlák Ferenc: Képes magyar krónika, 2006