Gondolatok az anyanyelven történő oktatás fontosságáról

„Jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok, s azt meg kell védened.”

   De vajon hogyan? Ez a kérdés sokszor elhangzik fórumokon, az újságokban, a családokban. A válasz pedig olyan egyértelmű: a magyar gyereket magyar iskolába kell íratni.

   Ezek után nézzünk körül, tekintsük át a kimutatásokat, statisztikákat, melyek ugyan csak számok, mégis a valóságot, a jelenlegi helyzetet mutatják, tükrözik, - a magyar iskolába járó gyermekek számának lassú, de állandó csökkenését.

   Az ember, aki történetesen a jelen esetben pedagógus is - és magyar nyelvet és irodalmat tanít-, szomorúan és néha tehetetlenül veszi tudomásul a tényeket. Igen, tudomásul veszem, tényekkel nem vitatkozom, de azonnal felmerül bennem a kérdés – mit lehetne ez ellen tenni, hogyan lehetne ezt a folyamatot megállítani, mert meg kellene állítani mindenképpen, mindenáron!

   A mai világ teljesítmény centrikus, sokan nem tudják, hol a határ. Történetesen egy magyar szülő abban látja gyermeke boldogulásának zálogát, ha más nyelvű, a mi esetünkben szlovák nyelvű iskolába íratja a gyermekét abból a megfontolásból, hogy ott majd jobban elsajátítja az állam nyelvét. Pedig téved, nagyon téved, mert az nem nyelvi iskola, ott nem a szlovák nyelvet oktatják, hanem szlovák nyelven oktatják a tantárgyakat. S ha a gyermek nem ismeri az oktatás nyelvét, akkor vajon hogyan sajátítja el az előírt, központilag megkövetelt tananyagot?

   Vajon mi a teendő? Össze kell fogni minden szlovákiai magyarnak, s tenni is azért, hogy a jelenlegi helyzet megváltozzon. Nagyon sok múlik a szülőkön, az óvodán, az iskolán, milyen színvonalon oktat és nevel. Mindenképpen ide sorolnám még a Csemadokot is, mert az iskola mellett, vele szorosan együttműködve sokat tehet azért, hogy a jelenlegi helyzet megváltozzon. Minden alkalmat, minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy összehozzuk a magyar szülőket és a gyermekeket, s a sokat emlegetett, de szerintem mégsem elcsépelt „magyarság tudatunkat” naponta erősíteni, hogy ha eljön a beíratás ideje – egy magyar családban a világ legtermészetesebb dolga legyen, - hogy az édesanya megfogja a gyermeke kezét, és elviszi  őt  beíratni a magyar iskolába.

   De ezek után minden magyar pedagógus tudatosítsa, hogy a rábízott kis emberpalántát végtelen türelemmel, szeretettel és alázattal, s kellő szakmai hozzáértéssel, tudással tanítsa, nevelje naponta, óráról órára.

   Tudom, hogy pedagógusnak lenni nem könnyű feladat, - az nem szakma, hanem hivatás, csupa nagybetűvel, s talán semmilyen más pályához nem hasonlítható. A tanító munkája nem fejeződik be az utolsó tanítási óra utáni csöngetéssel. Folytatódik délután és este is, mert a pedagógus hazaviszi magával a javítandó füzeteket, dolgozatokat, és vele együtt egy kicsit a – diákjait – is. Otthon újragondolja az elmúlt napot, mit tett jól, hol tévedett. Előkészül a másnapi óráira, átgondolja, megtervezi, mérlegel, fontolgat, hogyan is lenne, lehetne jobb, eredményesebb a tanítandó anyag átadása.  Szakkönyveket, segédkönyveket tanulmányoz, segédeszközöket készít. Készül a másnapra.

   Mert óriási felelősség a tanítás. Rajtunk, pedagógusokon rengeteg múlik, hogyan formáljuk, alakítjuk a gyermekek világlátását, öntudatát, érdeklődését, személyiségét, magyarságtudatát.  Nagyon sok szakirodalmat írtak az oktatás módszeréről, de minden pedagógusnak ki kell alakítania a saját módszerét, mert minden gyerek más-más egyéniség, minden gyermekhez másképp kell szólni, másképp kell közeledni. Minden gyermek más-más környezetből érkezett, először meg kell őt ismerni, hogy aztán tanítani tudjuk őt. De legfőképp és mindenekfölött nagyon kell őket szeretni. Ha egy pedagógus bemegy az osztályba, és becsukja maga mögött az ajtót, az olyan, mint ha egy szigeten lenne a gyerekekkel, és úgy irányítsa, vezesse az órát, úgy oktasson, hogy a gyermek felejtse el a külvilágot, s azt érezze, a boldogság szigetén van. S aztán megkezdődik a „közös munka”, s ha kicsengetnek, és a gyermek nem mozdul, az azt jelenti, hogy jól érezte magát. Ha ez a csoda óránként, naponként megismétlődik, a gyerekek szeretni fogja az iskolát, a magyar iskolát, s ha az órákon ilyen légkört tudunk teremteni, az oktatás is sokkal eredményesebb, hatékonyabb lesz.  Amit a gyermek az órán hall, tapasztal, megérti, mert az édes anyanyelvén szólnak hozzá, magyarul. A személyisége az évek során ily módon állandóan alakul, fejlődik, változik, gazdagodik.

   Egy pedagógus munkája hosszú érési folyamat, nagy-nagy türelem kell hozzá, s az eredmény nem mutatható ki pénzben, számokban, százalékokban. De ha majd felnőnek a tanítványok, és a gyermeküket gondolkodás nélkül magyar iskolába íratják be, akkor érett meg a pedagógus munkájának a gyümölcse.

   Évtizedek óta álltam naponta a gyermekek elé és állítom, ez éltetett, volt miért naponta felkelnem, hogy átadhassak nekik valamit abból, amit az évek során megtanultam, megtapasztaltam, és amit az évek során Tőlük is tanultam. Boldog vagyok, hogy magyar nyelvet és irodalmat taníthattam, a másik szakom a szlovák nyelv volt.  Jól megfért egymás mellett a két nyelv, az egyiket a szívemmel, a másikat az eszemmel tanítottam. S a tanítványaim megtanulták azt is, hogy akkor lesznek jó magyarok, ha minél jobban elsajátítják az állam nyelvét, a szlovák nyelvet.

   Életem értelmét abban látom, hogy tettem, tehettem valamit a felnövekvő szlovákiai magyar gyermekekért, ifjúságért. Tettem azt az iskolában a tanítási órákon, de órák után is, délutánonként, mikor különféle nyelvi és irodalmi versenyekre készítettem fel a tanítványaimat. Aztán a Csemadokban, ahol jeles, irodalmi és történelmi évfordulók megünneplésére készültünk és készülünk a már középiskolás, felnőtt magyar fiatalokkal. Ott is az anyanyelv, a szép szó szeretetét oltom beléjük észrevétlenül, de valahol mégis tudatosan.

   Megkérdezhetné valaki, hogy vannak-e visszajelzések. Vannak – karácsony, húsvét, kapom a jókívánságokat, e-maileket, sms-eket. Nyaranta jönnek, jöttek a képeslapok, melyek szövegéből hadd idézzek párat. Egyszer egy irodalomórán, akkor még tananyag volt, ma már sajnos nem, József Attila – A Dunánál c. versét tanítottam. Sokat foglalkoztunk a verssel, beszéltünk róla, elemeztük, elemezgettük. Tanítványaim megszerették, sőt meg is tanulták az egész verset.   Aztán úgy fejeztem be az órát meg a vers tárgyalását, ha netán valaki az osztályból nyáron Budapestre megy kirándulni, okvetlenül nézze meg a Duna parton a költő szobrát, s ha észébe jut a vers, küldjön nekem egy képeslapot. Ennyi. Befejeződött a tanév, közeledett a nyári szünidő vége, és megtörtént a csoda! Augusztus végén érkezett egy üdvözlőlap, melyet egy olyan hálás kis tanítványom küldött, akinek történetesen hármasa volt magyar nyelvből. A lapon a következő szöveg állt:

   „A rakodópart alsó kövén ültem, s néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.” Két nappal később újabb képeslap érkezett Szegedről – „Nyári napnak alkonyulatánál, megállék a kanyargó Tiszánál.”  Aztán, persze később, a következő évben egy újabb képeslap, Párizsból: „Párisba tegnap beszökött az Ősz”  Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt, S találkozott velem. „– ui. a régi szép irodalomórák emlékére, aláírás. Gondolom, ezt nem kell kommentálni… S végül pár évvel később egy borítékban egy kis könyvecskét kaptam, szintén egy valamikori volt tanítványomtól, aki pedagógusnak készült. A könyvecske címe: - A híd, amely összeköt bennünket -, az alcíme: - Gondolatok az emberi kapcsolatokról -. Kinyitottam a könyvet, s benne az ajánlás – Drága tanító néninek ok nélkül, csak úgy szeretetből… - aláírás. Mikor ezt olvastam, úgy gondoltam, nem éltem hiába.

   Valahogy úgy próbáljunk tanítani, hogy a ránk bízott gyermekek életük során mindvégig vigyék magukkal az anyanyelv, az irodalom, a költészet szeretetét, mely – „Bot, batyu és fegyver.” Bot, melyre mindig támaszkodhatunk, batyu, melyet magunkkal viszünk egy életen át és fegyver, mely megvéd minket mindenkor, minden helyzetben.

   Mi, szlovákiai magyar pedagógusok úgy próbáljunk meg élni és tanítani, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagyunk, de hiányozzunk onnan, ahonnan elmentünk.

Pék Éva