Gondolatok a „cidrus” alatt

   Mondák születtek róla. Titkokat őriz. Korát tán csak jómaga tudja. Örökségünk. Nem nehéz kitalálni, hogyan született meg a cidrus név. Fajtáját tekintve keleti platán, ezt vélhették az itteniek cédrusnak, jókaiasan szólva cidrusnak. A név ráragadt.   

   Őseink, öregjeink, köztünk élők s már nem élők, különféle történeteket regéltek a vén cidrusról. Vannak, akik szerint Mátyás király pihent meg árnyékában, sokak szerint kuruc katonák tanácskoztak alatta, de van, aki szerint IV. Béla adta a facsemetét Ilka várurának, aki megmentette őt a tatárjárás idején. De mi lehet az igazság?  Utánanéztem.

   Székesi Bercsényi Miklós gróf, kuruc főgenerális, a Rákóczi- szabadságharc egyik irányítója a cidrusfa árnyékában tanácskozott katonáival. A Duna holt ágánál volt az úgynevezett Rákóczi itató, ahol a kuruc katonák meg-megálltak lovaikkal.  Míg a lovak pihentek, Bercsényi taktikai utasításokkal látta el katonáit a fa alatt.

   Mindennek lehet valóságalapja, ugyanis emlékszem, hogy a szomszéd néni gyakran mesélt nekem a régi időkről. A háborúról is. Az orosz katonákról, akik bizony betértek a házakhoz, élelmet kértek, s mentek a cidrusfa alá falatozni, ott volt a találkahelyük. Mesélt a földbe vájt alagutakról, bunkerekről, s arról is, hogy valaha a kis Duna holt ága bizony itt húzódott, valahol a „Hótt Duna” utcától a kertészkerten át, a cidrus közelében, egészen a Nagy utcai kertek alatt. Gondolom, itt lehetett valahol a Rákóczi itató is.

   Arra is jól emlékszem, hogy gyermekkoromban egyik barátommal elindultunk „világgá˝, s ahogy mendegéltünk, a cidrusfa alá értünk. Rácsodálkoztunk, mekkora! Látom magunkat: két gyerek, ahogy felnéz a hatalmas fára, rádöbben, milyen nagy is lehet a világ! Felismerésünkben inkább hazabandukoltunk.

   Következő találkozásom a cidrussal akkor volt, amikor aratóáldomást ünnepeltek a helyi szövetkezetben. Mi, munkások gyermekei is ott lehettünk és megcsodálhattuk, ahogy a szalagokkal díszített aratási koszorú felkerül a hatalmas fa egyik ágára. Jó mókának tűnt akkor, hogy körbeöleljük a fát. Bizony nyolcan kellettünk hozzá! Ekkor láttam először a táblát a fára szögelve, mely jelezte: a fa védett. Szlovákiában ez a legterebélyesebb és legöregebb platán, a maga kb.350 évével, 30 méteres magasságával és hatalmas koronájával. Bár a koronája eredetileg még nagyobb volt, egy villámcsapás után mérete a felére csökkent. Még most is ott található alatta a hatalmas halott ág…

   Számomra máig ez a legkedvesebb fa. Most, felnőtt fejjel sem változott a véleményem. Mivel a sorsom úgy hozta, hogy szülőfalumban telepedhettem le, szomszédom lett az öreg cidrus, s nem telik el nap, hogy ne csodálnám meg. Reggelente, amint az ablakhoz lépek, ez az első dolog, amit megpillantok. Ahogy a szél fújdogál az ágai közt, mintha bólintva jó reggelt köszönne. Biccentek egyet feléje én is. Minden tiszteletem az öreg harcosé, amiért kiállta az idő megpróbáltatásait, derekasan viselte a tűző napot, a téli fagyokat. Havonta lefotózom, akár egy családtagot.  Az életem része lett. Szeretem. 

   Mi, jókaiak, büszkék lehetünk, hogy a „miénk” ez a sokat megélt teremtmény. Jó lenne másoknak is közelről megmutatni, de sajnos nehezen megközelíthető. Odajutni a nyári bozótban nem egyszerű kihívás. Pedig igazán jó lenne kivinni a gyerekeket, elmesélni nekik a mendemondákat, alatta egy kis padon megpihenni.

   Áprilisban van a Föld napja. Talán ilyenkor jobban odafigyelünk környezetünkre, tenni akarunk a természetért. Nem kell világmegváltó dolgokban gondolkodnunk. Hiszen van megvédeni való kincsünk, amely több megbecsülést érdemelne. Egy hozzávezető út, néhány pad, ahol az ember megpihenhet. Ennyi bőven elég lenne. Egy hely, ahol az utánunk jövő nemzedékek emlékeznének a vén cidrus titkaira, s talán ránk is.  

Ravasz Viola