Ünnepi istentiszteletünket megtisztelte jelenlétével Mészáros János Elek, Simándy József - díjas magánénekes, aki az I. világháború áldozataira emlékező Kárpát-medencei körútja alkalmával gyülekezetünkben is koncertet adott.
Ezt követően lelepleztük a templom bejáratánál levő I. világháborús emlékmű talpazatán felállított turulszobrot. Ezen a helyen eredetileg egy életnagyságú katonaszobor állt, amelyet a II. világháború végén az itt tartózkodó szovjet katonák leromboltak. Úgy éreztük, most jött el az ideje, hogy a Nagy Háború centenáriuma alkalmából az üresen tátongó helyre turulszobrot állítsunk, amely a magyarság egységére és összetartozására hívja fel itt is a figyelmet.
A turulszobor leleplezése után meghívott vendégünk, PaedDr. Suba Anna, a Csemadok Galántai és Vágsellyei Területi Választmányának elnökségi tagja szólt az egybegyűltekhez. Beszélt a turulmadárról, mint ősmagyar szimbólumról. Arról, hogy a trianoni békediktátum után az elszakított területeken sorra jelentek meg a turulszobrok, mert a határon túli magyarság számára a turul a magyar identitás védelmezőjévé, a magyar nemzet és nyelv megmaradásának szimbólumává vált.
Az emlékműn szereplő nevek felolvasása és a virágok elhelyezése után, nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével fejeztük be kegyeleti megemlékezésünket.
100 éve annak, hogy Magyarországot, amelynek mi is része voltunk, háborúba taszították, akarata ellenére, világuralomra törő nagyhatalmi érdekek. „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáink itthon lesznek“. Ezzel a mondattal küldte háborúba katonáit Vilmos német császár 1914 nyarán. 100 év után, ma, amikor az őszi falevelek hullása az elmúlásra emlékeztetnek, már tudjuk, hogy a katonák vagy nem tértek haza, vagy csak négy év múlva, és nem győztesen, hanem vesztesen.
Mi, ma itt méltósággal, elődeink szenvedése iránti megrendüléssel, az elhúnytak iránti főhajtással szeretnénk emlékezni. Most nem is magáról az eseményről, a politikai háttérről emlékezünk, hanem azokról az apákról, fiúkról és testvérekről, akik életüket áldozták ebben a háborúban. Kegyelettel emlékezünk arra a 164 emberre, akik nem térhettek vissza Sókszelőcére. 132 katolikus felekezetű testvérünkre és 32 reformátusra.
Olyan régen volt... olyan sok az a száz év, hogy sokan talán nem is tudják, hogy ezeken az emléktáblákon, amelyek a római katolikus templomban és a református templom előtt vannak elhelyezve, az ő nagyapjuk, dédapjuk, vagy rokonuk neve is szerepel. Sok embernek úgy tűnik, ez csak egy-egy név, a közel 15 millió áldozatból.
Ebben a lassan tovatűnő 2014-es esztendőben számtalan településen emlékeznek meg erről a tragikus kimenetelű háborúról, aminek következtében ezeréves országhatárok változtak meg.
Fontosnak tartjuk mi is, akik itt vagyunk, hogy emlékezzünk, és ne feledkezzünk meg erről a szomorú, sok-sok magyarsóki és szelőcei családot is érintő eseményről. Mert embert-próbáló, szenvedésekkel, nélkülözésekkel, sok-sok reménytelenséggel és kétségbeeséssel teli négy esztendő volt ez. Azoknak is, akik Doberdónál, Isonzónál vagy máshol a lövészárkokban harcoltak. Azoknak is, akik itthon maradtak és a sok nélkülözés mellett rettegtek attól, hogy soha nem látják viszont szeretteiket. Végül sokuknak bele kellett törődni a pótolhatatlan veszteségbe, abba, hogy azt sem tudják, melyik országban, melyik tömegsírban nyugszik szerettük elgyötört teste.
Az egyházközségek és az egész Sókszelőce község életét még ma is befolyásolja a hiányuk. 164 család maradt apa vagy fiú nélkül. Nemcsak 164 lélekkel lettünk kevesebben, de ezeknek utódai is hiányoznak közülünk. Sok volt közöttük még nőtlen, családtalan. Ha haza kerültek volna, az ő utódaik is gyarapították volna a község létszámát.
Miből merítettek erőt ezek a háborúba, vagy halálba kényszerített katonák a távolban, és az itthonmaradottak. A kezdet kezdetén talán még hittek a dicsőséges győzelemben, hiszen ezekben az emberekben még erős volt a hazaszeretet. Harcolni indultak a hazáért, de később eluralkodott rajtuk is a kétségbeesés és a reménytelenség. Csupán a sok-sok imádság, a sorstársak egymást bíztató szavai adtak némi védelmet és reményt.
A háború alatt és után, abban a nagy szegénységben is tudták egymást segíteni az apa, a fiú nélkül maradt családok, rokonok. A harcoló katonák pedig ahogy tudták, egymást segítették. Bajtársaknak hívták egymást. Sok olyan történetről is tudunk, amikor egyik bajtárs, élete árán mentette meg a másikat.
Szabó Erzsébet
0,50 € x 12 szám = 6 €/év
Aktuális számunk
