Emlékezetes nyaralás

   Az 1965-ös árvíz minket a Mátyusföldön nem érintett olyan nagymértékben, mint a Duna mellett élőket. Gyerekfejjel nem igen értettem, hogy miről van szó, csak az volt világos, hogy a víz veszélyes.

   Akkoriban a keresztanyám Alsóhatáron élt, s én az öcsémmel, Tamással nyaranta ott töltöttem néhány hetet. Így volt ez az árvízkor is. A hat éves öcsivel élveztük a szabadságot, sokat játszottunk az utcabeli gyerekekkel, örültünk a frissen fejt habos tejnek, a finom túrónak, tejfölnek.

   Másztuk a cseresznyefát, legeltettük a tehenet. Kóstoltuk a frissen sült cipót. Emlékszem, az udvaron még gémeskútjuk volt, sokat kiabáltunk bele, tetszett, hogy visszhangzik. Ennek keresztanyám nem örült, mindig elzavart onnét.

   Nos, ebben a paradicsomi létben egy dolog volt szentírás: a vízpart megközelítése tilos volt.

   Utcájuk ugyanis a Kis-Duna töltéséhez futott neki, s a házsor előtt folyt a Holt-Duna, a kertek alatt pedig egy másik kiszáradt meder, ami azonban a tavaszi esőzések hatására tele lett, s nagyon szélesre dagadt. Ezért ezen a nyáron a kerten át nem tudtunk kimenni a határba, csak a töltésen körben. Keresztanyám akkurátus asszony volt, két gyermeke betegség miatt már nem volt az élők sorában, ezért minket katonás szigorúsággal tanított a rendre. Nekem a szófogadás nem esett nehezemre, de öcsém gyakran ellenszegült. Ekkor bizony eljárt keresztanyám keze.

   Emlékszem, éppen a futballőrület tetőzött, s a szomszédban a kocsmároséknál volt televízió is, ide mentünk be, hogy mi is nézzük a nagy meccset. Keresztanyám elment kalászt szedni /aratás után volt/, a kulcsot elvitte magával. Gondolta, mire vége a futballnak ő is hazaér.

   Az én öcsém azonban megunta a tévét, s nekem szólt, hogy megy haza. Én azt úgy értettem, hogy a szomszédba. Nyugodtan néztem a tévét a többiekkel. Amikor visszaért keresztanyám a határból, beszólt értünk, hogy már menjünk haza. Én meg csak magam voltam.

- Hát Tomi hol van?- kérdezte.

- Hazament- válaszoltam.

   A kapu még zárva volt, gyerek sehol, velem se volt, keresztanyám nagyon dühös lett. Keresni kezdtük a vízparton, a Dunán, a kertek alatt. Hiába kiabáltunk, az egész utca kutatta a bokrokat, a szomszédos utcákat, sehol sem találtuk. Már azt hittük, beleesett a vízbe. Elkeseredésében keresztanyám szidta a világot meg engem is, hogy nem vigyáztam rá. Már sötétedett, amikor valaki felajánlotta, hogy menjenek el Felsőszelibe, a szüleimhez, megmondani, hogy nincs meg a gyerek. Úgy is lett. Akkoriban nem volt annyi telefon, tehát nem tudtak másként értesülni a dolgokról, csak személyesen.

   Motorkerékpárral a veje elvitte őt a testvéréhez, Felsőszelibe. Én otthon maradtam a keresztapámmal és sírtam félelmemben. Aztán álomba sírtam magam, mert nem emlékszem, mikor jöttek meg.

   Másnap reggel azzal ébresztett, hogy megvan Tomi öcsém, a bestia, otthon aludt, mire ők odaértek. Elmesélte, hogy fél tízre értek anyuékhoz. Mikor anyu kinyitotta az utcaajtót, keresztanyám sírva mondta, hogy nincs meg a Tomi. Erre anyám csöndesítette őt, hogy tévedés, ő már itthon van. Keresztanyám dühösen kiabálni kezdett, hogy hol van, mindjárt megtépi, majd ő megmutatja a szófogadatlan kölykének. Anyukám csitította őt, hogy nehogy felzajgassa a szomszédokat meg a gyereket, aki holtfáradtan beesett az ajtón, s csak annyit mondott:- Anyu, hazajöttem- és sírva átölelte a nyakát.

- Hogyan és kivel? Miért?- szaporán röpködtek a kérdések.

- Magam és gyalog. Nem tudtam bemenni a kapun a keresztanyához, s akkor úgy döntöttem, hazajövök. Ezzel eldőlt a heverőn és már aludt is.

   Anyám későbbi elbeszéléséből tudtam meg, hogy a nővére idegességében el akarta veretni Tomit, de anyám megértette vele, hogy ezt nem szabad megtennie. Be sem engedte a házba, apám éppen akkor érkezett meg a munkából. Ő gabonaraktáros volt a falu szélén levő felvásárlóüzemnél, s döbbenten hallgatta az újságot. A sógorasszony visszafordult, s éjfélre értek haza. Ezután a két testvér közti kapcsolat hidegebb lett.

   Pár nap múlva az én nyaralásom is befejeződött Alsóhatáron. Otthon még sokszor beszélgettünk az esetről, apám visszagondolt arra az estére, s bizony úgy tűnt neki, hogy hat óra körül látni vélt a raktár kapujában ácsorogni egy vézna gyerkőcöt, aki éppen olyanforma volt, mint az ő Tomi fia. Sárga trikót viselt meg rövid sportnadrágot. Lábán tornacipőt. De nem szólt rá, mert úgy tudta, hogy a gyerek Alsóhatáron nyaral, biztosan csak egy kislegény a sok turista közül, akik a közeli termálfürdőben sátoroznak, s bebámul a raktártelepre. Van is ott mit nézni, hiszen a helyszűke miatt a búza hatalmas hegyekben az udvar betonlapjára volt kifordítva a kocsikról. Tehát apánk eszéből ezek a magyarázatok hessegették el a felismerést, hogy a saját fiát látja.

   Aztán arra is nagyon kíváncsi voltam, hogyan jött haza az öcsém. Értettem, hogy gyalog, hiszen akkoriban busz még nem járt a településre, csak lovaskocsin, kerékpáron vagy motorkerékpáron lehetett közlekedni. Családunk a látogatást mindig kerékpáron tette meg, Alsószeli, Királyrév még jó volt, mert országúton lehetett menni, de Királyrévből már csak a töltésen tudtunk kerekezni. A két nyomtávú földút időjárásfüggő volt, száraz időben kellemes volt, ha esett, akkor már belesüppedtünk a latyakba.

   Tehát öcsém elmesélte, hogy amikor nem tudott bemenni a kapun, felszaladt a töltésre, nézelődött, hogy nem látja-e a keresztanyát. Aztán elindult a töltésen arrafelé, amerről érkezni szoktunk. Eredetileg nem akart hazamenni, csak menni akart valahová, hogy ne unatkozzon.

   A lábai meg vitték előre. Nem volt nála semmi, se pénz, se víz, se szvetter, se sapka. Amikor beért Királyrévbe, a templom tornya irányába fordult. A falu közepén megakadt, most merre, hiszen négyfelé ágazik az országút. Kicsit tanácstalanul álldogált, majd észrevette a buszt, melynek hátsó vége adta meg neki a jó irányt. Ugyanis el tudta olvasni, hogy Galántáról jött, tehát arra kell menni neki is, ha haza akar jutni.

   Döntése helyes volt, mert elérte célját. A hosszú utat /kb. 20 km/ majdnem három óra alatt tette meg. Bevallotta, hogy látta aput a raktárnál, de nem mert neki szólni, félt, hogy kikap. Bízott anyu bölcsességében, hogy nem fogja őt bántani.

   Így végződött a hatéves öcsém kirándulása azon a vizekárasztotta nyáron.

Mészáros Magdolna