Emlékek, vagyis emlékezetek - Katona János 1851

   Az 1849-ik évben meghalt az édesatyánk. Akkor szükséget kellett szenvedni, igen nagyot, mert mindentül megfosztattunk az csatákban, az katonaságtul, csakis a ruha maradt rajtunk, melyet viseltünk. Egy vén ló is megmaradt, az nem kellett senkinek, mert már harminc éves volt, de a többit mind elvitték, így kellett szerezni kocsit és lovat a vén ló mellé.

   Nyomorúságos volt akkor az aratás és a kaszálás, de egyszóval mindenféle dolog. Az édesanyánk még nem volt itthon. Ketten voltunk idehaza, Ambrus öcsém és én. Termés bőven volt, de kevés maradt fentálló. Gyúrta ki mind az ármadija és mindenféle szekerek keresztül kasul mentek mindenfelé. Az búzák és mezők úgy le voltak gyúrva, alig tudták lekaszálni. Mert három féle ármádija keresztülment az határainkon. Először itt volt a német tábor, a fősőgyepön, azután gyütt a magyar tábor, megint gyütt a muszka. Ezek mind itt ütköztek meg, rémisztő volt hát itt lenni. Ezután élelmünk semmi nem volt, éhséget kellett szenvedni. Az Isten úgy segített dolgaink által, hogy szénát hordtunk Pozsonyba mink is, s ami vót mind eladtuk, és a pénzen megint vettünk Farkasdon és az Ürge Jánostul. Ezeken jó nyereség volt, így vehettünk egy lovat és egy zsidó kocsit hagytak itt a katonák, azt állítottuk fel. Még az Enzeli Györgynek is kénytelenvoltunk megadni 45 forintot, másik végben meg 15 tudni illik.

   Ez vala 1851. évben, 11. februárban megházasodtunk, így többen dolgozhattunk. Volt ugyan haszna is, mert kaptunk az egyházfitul és a mesterúrtul és a plébánosúrtul földeken felibül, melbül hasznot vétetünk. Még legjobb volt az a farkasdi földön, úgynevezék bulajrét. Ez Veli Antal kezén volt, abból annyit kaszáltunk, amennyit lehetett, amennyivel csak vele bírtunk. Így ami itthon termett, azt mind etettük, így lehetett megrukaszkodni, és így vettük meg Enzeli Györgytül a kocsit ennek az árábul.

   Ezen esztendőben Hetménytül árvíz kiöntött a Vágbul és a Kis-Dunábul, és igen megrontott bennünket. Két vetésbül igen kevés maradt. Májusban lehetett vetni kölest, mellen igen jó termés volt. Ebbül veheték minden ember kenyérnekvalót. Nem volt elég egy embernek sem a maga termése. Én elmentem kettővel Újlakra repcét nyomtatni még aratás előtt.

   Emlékezetre méltó történt 1849-ik évben. Volt Zsigárd községben az első ütközet 16. júniusban, a második volt 20-ban és 21-ben, de ez a harmadik olyan volt, mely miatt a helségbül mind elmentek a lakosok Sókra és Szelcinre. 49 meg maradt emitt amott. Én is idehaza maradtam, de vitettem két borjút Acsódazetán a zsigárdi erdőig. Mikor visszajöttem a házunkhoz nem jöhettem az szörnyű sok katonaság miatt. Katona Ferenc bátyámuram házánál voltunk. Ezután gyüttek még többen. Az mi utcánkban egy ember sem maradt. Ekkor halt meg az édesatyánk sok betegségben, 28. júniusban. Mert ezeknek is elköllött menni. Édesanyám és az Ambrus öcsém megijesztették a magyar katonák, hogy a muszka, amely gyün, igen kegyetlen.