Duka-Zólyomi Árpád

(Pozsony, 1941.május 8. – Budapest, 2013.július 26.)

   Osztályfőnökünk 80. születésnapján osztályelnökként, a XI.B osztályelnökeként, ő mondta az ünnepi beszédet: tartalmasat, éltetőt, átgondoltat. Mindenre mindig készült és felkészült.

   Majd egy évvel később az osztályfőnök temetéséről kimentette magát – elfoglaltságára hivatkozva. Ekkor még nem sejtettük – pedig gondolhattuk volna, hogy 13 év a dubnai Atomkutató Intézetben a tudományos munkatárs egészségét is kikezdheti -, hogy több találkozón sem osztálytársként, sem barátként nem találkozunk vele.

   Az 55 éves érettségi találkozónkat szervezendő, 2-3 hónappal előtte telefonon hívtam őt Budapesten. Harmadszori hívásomra Ági, a feleség vette fel a telefont. Szomorú tényállást közölt: Árpád nem tud beszélni, elment a hangja. Ahány orvos, annyi diagnózis. Gyógyítására még népgyógyászokat is felkért a család.

   A találkozón ünnepi beszédet nem mondtunk. – A jelenlévők megbízásából írtam egy beszámolóval is felérő levelet, biztató: életerőt és életkedvet megújító, optimista gondolatokkal tele sorokat. Csak az volt a furcsa, hogy nem jött válasz, s néma volt a telefon. Temetése napján fél kilenc tájban hívott Ági, hogy Árpád Július 26-án elhalálozott, ma lesz a temetése, s a részleteket később levélben közli.

   Árpád mátyusföldinek is tartotta magát, nemcsak pozsonyinak. Hiszen 1945-től 1955-ig Taksonyban laktak édesanyjával és két leánytestvérével, Ildikóval és Emesével. Édesapját börtönbüntetésre ítélte a népbíróság, s a családot több száz pozsonyi magyar családhoz hasonlóan száműzte a hatalom. Az édesapa nagy bűne, hogy az első köztársaság idején a csehszlovákiai magyar pártokban politizált, s egyetértett Eszterházy János nézeteivel.

   Az édesanya zenetanárnő lévén, úgy tartotta el családját, hogy a hivatalos szervek beleegyezésüket adták „orgonajátékához“: a taksonyi templom orgonistája volt majdnem tíz évig.

   Ezzel kapcsolatban írta Árpád a Gimnázium évkönyvébe:“Az alapiskolát (a harmadik évfolyamtól magyarban) Taksonyon végeztem, hatodiktól pedig a galántai iskolába jártam, ahol 1958-ban érettségiztem. Mivel 1955-ben a család visszaköltözött Pozsonyba, ahol akkor még nem volt magyar gimnázium, naponta utaztam Galántára, hogy anyanyelvemen tanulhassak.“

   Az biztos, hogy taksonyi osztálytársaihoz baráti viszony fűzte; s ha Taksonyban járt, elbeszélgetett velük, elfogadta meghívásukat. Taksony község díszpolgárává avatták.

   Az érettségi után két évig munkásként dolgozott Pozsonyban. Kocsikísérőként dolgozott egy időben. Nagyon kellemetlenek voltak számunkra – bizonyára az ő számára is – ezek a találkozások. Egyik alkalommal kirakodás közben említette, hogy kétéves katonai szolgálatra vonul be. Négy éves késéssel vették fel a prágai Cseh Műegyetem Magfizikai Karára, amelyen 1968-ban kapott mérnöki oklevelet.

   1968-tól a pozsonyi Komenský Egyetem Matematika-Fizika Karának Magfizikai Tanszékén dolgozott magfizikai oktatóként, tudományos kutatóként.

   „Csaknem száz tudományos dolgozat és publikáció szerzője vagyok, számos hazai és nemzetközi konferencián prezentáltam kutatási eredményeinket.“ – Írta a már említett Évkönyvben.

   A galántai Gimnáziummal, az Alma Materral, soha nem szűnt meg a kapcsolata. Legtöbbször tudósként, de politikusként is megjelent az iskolában, buzdítva tanulóinkat a továbbtanulásra, vagy a tisztességes helytállásra a szlovákiai magyar színtéren.

   Árpád! Itt hagytál bennünket, mint ama tizek, akikkel már nem számíthatunk az 55-ös találkozónkon sem. Tízen pedig egészségi állapotukra hivatkozva kimentették magukat.

   Köszönjük Árpád a mindig emberséges kapcsolatodat osztálytársaiddal, a lányok köszönik a puskát matekdolgozat íráskor. S ha valahol az égi mezőkön találkoztok ama tízzel és az osztályfőnök úrral, legyetek türelemmel: bekövetkezik az idő, amikor teljes létszámú osztályfőnöki órát tarthatunk: az emberiesség, a szeretet és egymás tisztelete jegyében.

Örök barátsággal és tisztelettel a XI.B nevében

Pukkai László