Deportálás Vízkeletről

   Csehszlovákia vezetői a 2. világháborút követően az ország széteséséért a német és magyar nemzetiséget tették felelőssé. A Benesi-dekrétumok minden állampolgári jogtól megfosztották a két nemzetiséghez tartozókat. A csehországi szudétanémet területekről a nagyhatalmak beleegyezésével 25-50 kilós csomagokkal Németországba toloncolták ki a mintegy három millió németet. A terület kiürült, a munkaerőhiányt az oda deportált magyarokkal kívánták megoldani. Kényszert alkalmaztak, s a magyarok lakta vidékekről 44 129 magyart vittek kényszermunkára. A törvény értelmében az állampolgárságuktól megfosztottakat közmunkára lehetett kötelezni, s ehhez minden férfit és nőt igénybe lehetett venni. Nem volt titok, hogy a deportálásnak kettős célja volt: egyrészt hasznossága a magyar etnikum meggyengítése terén, másrészt a lakosságcsere-egyezmény kikényszerítése.  A csehországi kényszermunka egyéni és családi tragédiák sorozata, ennek következménye, traumája mindmáig érzékelhető.

   A deportáltak szenvedéseit, a cselédmunka megpróbáltatásait és megaláztatásait meg kell ismertetnünk a felnövő magyar generációkkal, településünkön, Vízkeleten is emlékművet kell emelnünk – emlékezve az 51 elhurcolt családra, falunk 255 polgárára!

   A kijelölt magyarokat kizárólag Cseh- és Morvaországban alkalmazhatták. A vagonokat célállomások szerint csoportosították. A biztonsági intézkedések értelmében Vízkeletet a karhatalmi erők 1947. február 7-én körülzárták, onnan még egy nyúl sem szökhetett ki. A helyi komiszárokat utasították /Vízkeleten Ladislav Varhaník volt/, hogy falujukból jelöljék ki a csehországi kényszermunkára vihető családokat. A módosabbakat nem vehették fel a névsorba, mert őket végleges kitelepítésre, Magyarországra szánták, nekik már fehér lapjuk volt. A komiszároknak a szegényebbek közül kellett választaniuk.

   Vízkelet lakosságának megoszlása a reszlovakizációs dekrétumok kézbesítése után: összesen 1307 lakos, ebből 105 szlovák, 301 reszlovakizált és 901 magyar. A reszlovakizációnak nevezett, kierőszakolt lélekvásárlás előtt 1020 polgár tudta magát magyarnak Vízkeleten./

   A kijelölést követően a helyi toborzási bizottság elrendelte a kijárási és csoportosulási tilalmat, s a behívott családok száma szerint megszervezte az általában két-három katonából, illetve rendőrből, és egy helyi lakosból álló szállítási munkacsoportot.  A járási, illetve helyi tisztiorvos köteles volt az indulást megelőző második naptól kezdve megvizsgálni minden közmunkára kijelölt személyt, ő döntötte el, ki indítható útnak. Az erről szóló végzést katona vagy rendőr – az indulás előtti harmadik napon – kézbesítette a családfőnek, ezt alá kellet írni. Sokan nem írták alá. A zárlatot kidoboltatták a kisbíróval, és ismertették az elvihető tárgyak jegyzékét.

   1946 decembere, 1947 januárja és februárja az évtized leghidegebb hónapjai voltak, a hőmérséklet nappal mínusz 10-12, éjszaka mínusz 20-26 fok között ingadozott. A hidegérzetet még növelte a viharos szél, a közlekedést a nagy hó és a hófúvás akadályozta. A vízkeletiek csak 1947. február 7-én indultak útnak Csehországba. A nyitott, megrakott teherautók a galántai úton elakadtak a hóban. Rendőri segédlettel megközelítőleg 120 férfit hajtottak ki a Galánta-Vízkelet közötti útszakaszra, hogy kiszabadítsák az ott rekedt autókat és személyeket. A galántai állomáson a katonák fűtetlen marhavagonokba terelték be az embereket, ezekbe rakták be a magukkal hozott ingóságaikat is. Egy vagonba két-három család került. A vagonokat célállomások szerint csoportosították és indították el.  A célállomás Zatec volt, de onnan még a végállomásra, Marianske Lázne – ba és Becov n/Teplov-ba terelték a vagonokat.  A gyerekeket fűtött kocsikban helyezték el.  A végállomáson cseh gazdák várták a szállítmányt, valóságos emberpiacok alakultak ki, addig tartottak, amíg minden magyar el nem kelt. Idegen táj, idegen környezet. Az asszonyok meg is jegyezték: hol lesz itt kenyér?

   A vízkeletiek többségét a Becov n/Teplov-i vasútállomásra vitték.  Az állomásról meredek, szerpentines úton vitték őket Hlinky faluba. A volt német házakban helyezték el őket. Itt melegedhettek meg először a hosszú út kínos szenvedéseitől.

   A csehek a németek kitelepítésénél az emberséges bánásmódot nem nagyon ismerhették, mert a valamikori háziaknak olyan gyorsan kellett távozniuk, hogy még a sütőben készülő ételt sem volt idejük kivenni. A levessel teli fazék ott állt a tűzhelyen, penésszel belepve.

   Az első közös összejövetelen döbbentek rá, hogy még mennyi más megpróbáltatás várja őket.  A csehek a magyarokat háborús bűnösnek tekintették. A férfiaknak és a felnőtt nőknek az állami gazdaságban kellett dolgozniuk. A gyerekek cseh iskolába kellett járniuk.

   A Csehországba deportáltak közül többen hazaszöktek, Vízkeletre is. Ezeket a személyeket a nemzetbiztonságiaknak el kellett fogniuk és vissza kellett szállítani. 1947. július 31-én a Galántai járásból 42 személyt kísértek be fegyveresen Brünnbe, köztük 8 vízkeletit. 51 család Vízkeletről. 255 ember azok közül, akik megtartották magyarságukat, nem reszlovakizáltak, inkább vállalták a mostoha, kemény tél viszontagságait, majd idegen környezetben a cselédsorsot, a háborús bűnösök megbélyegzését, s két évig szenvedték a rájuk kirótt büntetést. Elhurcolás, kényszermunka, modern rabszolgaság volt a sorsuk. Szolgáljanak például minden fiatalnak!

Tiszteletet és megbecsülést mindannyiuknak!

Kozma Géza