Búcsúféle Neszméri Sándortól

   Június utoló hetében, de lehet, hogy 1-2 nappal korábban, felhívott egy közös ismerős, jóbarát: „Vajon tudom-e, hogy a Sanyi, a Neszméri nagyon beteg?”

   Nem, nem tudtam! – azonnal felhívtalak Sándor, s Te, a 46 éve kialakult kapcsolatunk szellemében (akkor lettél a Kodály Gimnázium I.A humán osztályának tanulója) elmondottad, hogy veszélyes kórral hadakozol, s hogy július első hetében még egy alapos kivizsgálásra rendeltek be a szakemberek. Ígérted, hogy az eredményt majd közlöd velem.  Mindezt olyan kiegyensúlyozott hangon mondtad el, hogy félig-meddig megnyugodtam, gondolván: a barátok aggodalma talán túlzott.

   Aztán hétfőn reggel kicsengett a mobilom. Róza, a most már özvegy feleséged, mély fájdalommal közölte: éjjel a kórházban elhaláloztál.

   A gondolatok sokasága kavargott a szürkeállományomban. Először a legfájóbb képek: a két fiad temetése idéződött fel, s a kérdések: vajon meddig bírhatja az ember a megpróbáltatásokat? – Sándor, Te megérted: kegyetlen csapása a sorsnak, ha az az embert tanítványai (gyermekei) temetésére delegálja.

   Percek alatt felidőződött a negyvenegynéhány esztendő. A szombatok az iskola öreg épületében, amikor az iskolaújságot szerkesztettük: válogattad az írásokat, Szarka Laci a grammatikai és stilisztikai hibákat javította, majd diktáltátok a szöveget a Főnöknek (osztály-). Valószínű, hogy újságírói elhivatottságod az Alkotó Ifjúsággal kezdődött.

   A kultúrcsoport szólótáncosa voltál. Emlékszel a feketenyéki fellépésre? A bukóscsárdás lendülete egyszerűen eltűntetett a színpadról, leszakadt a színpad, s Te a pódium mellett lévő félig betemetett kútba estél. Szörnyen megijedtünk, a közönség meg tapsolt, újrázást követelt – a műsor részeként értelmezték az eseményeket.

   Az atlétikai versenyekről hoztad az érmeket, s remek középpályás voltál. Az osztálykirándulásokon - Szlovákia, Csehország, Magyarország volt a sorrend – bejártuk a történelmi színtereket. Sátoroztunk, Marika nénivel főztetek. Ti, az öt fiú voltatok az anyagbeszerzők azzal a meghagyással – lásd a debreceni Nagyerdőt, hogy a Főnök meg ne tudja, hogy honnan van az áru.

   Az érettségi után fél évtizedig évente keveset találkoztunk, hiszen Krakkó – a Jagelló Egyetem – nincs olyan közel Alsószelihez. Hazatérésed után – történészdiplomával a zsebedben – a szerkesztőségek, tudósítások foglalták le az életedet.

   1989 decemberében a Csemadok központi székházában néhai Sidó Zoltán országos elnök és néhai Neszméri Sándor fogadta azt a 11 szlovákiai magyar pedagógust, akik az SZMPSZ megalapítói lettek. Először Zoltán barátunk távozott igazoltan, majd Te Sándor, s minden előzetes megbeszélés nélkül átadtátok a beszélgetések irányítását. Nagyon hálás vagyok érte, Sanyi fiam és barátom, hogy a hazai magyar oktatásügyért ily módon is tehettem valamit.

   Az osztálytársak – sajnos, már ketten hiányoztok -, akárcsak az érettségi találkozókon, ott voltak a temetésen – a fiaidén is. Nagyon sajnálják, hogy a 45 éves találkozón nem leszel ott. Mindnyájan egy-egy szál fehér szegfűt helyeztek a koporsódra.

   Rózával, meg két lányoddal – Tündével és Csillával – továbbra is a jó baráti kapcsolatok ápolását tartjuk a legfontosabbnak. Sajnáljuk, hogy kisunokádat már csak az égi mezőkről szeretheted.

Tisztelettel adózunk emlékednek!

Pukkai László, osztályfőnök