Bevallom

   Korosodik az ember, ami arra is felhatalmazza, hogy beismeréseket tegyen.

   Mondjuk bevallja, éveket át hallgatta tanítói – meg úgy általában a felnőttek – hol halk, hol meg lángoló szavait az anyanyelvi oktatás fontosságáról, miközben nem is értette, miért kell erről beszélni, miként lehetne más nyelven tanulni. Még Jan Amos Komenskyt is emlegették – igaz, néhányan Comeniust mondtak, de azt már akkor is tudtuk, hogy ugyanarról a népek tanítójáról van szó -, merthogy az alapos tudást a gyerek csak az anyanyelvén…

   Nem értette, mert ugyan még gyerkőcként, de már emlékekkel felvértezve idézte a téli estéket, amint a család ül az asztal körül és hallgatja a felolvasást. Sőt, arra is emlékezett már, mennyire irigyelte bátyját, amikor édesanyja vagy édesapja után ő vette kezébe a könyvet és szépen tagolva, minden akadozás nélkül folytatta Mikszáth, Gárdonyi vagy éppen Arany ékes szövegeit. És felderengett neki az is, amint ül a konyhában a sámlin (merthogy kint zúgott a téli szél), és hallgatja édesanyja versikéit, amelyeket csak úgy, főzés közben, fejből mondott neki. Ennél a gondolatnál azért – gyerkőcként – még megrettent, mert emlékezett egy (vagy két?) verssorra, és azt sem értette: „emberségem magyarságom, magyarságom tisztességem”. De azért sem értette, mert akkor már tanult szlovákul is és a kimondhatatlannak hitt „tŕstie” csak azért ragadt meg benne, mert ha becsukta a szemét, az utca gyerekeinek kedvenc tópartja a Gurgyó nádasát látta élénken, teljes szépségében. A „dub” ragozását is azért tudta versként megtanulni, mert álmában is a Gurgyó tölgye rémisztette, hiszen bátyjával ahhoz a fához kötötték ki a szomszéd gyereket, amiért édesanyja ugyancsak megrakta őket. Vagyis: anyanyelven tanulni olyan természetesség, okoskodott gyerkőcként, hogy arról beszélni is teljességgel értelmetlenség.

   Ettől a felfedezéstől pelyhedző bajszú legényként sem tudott szabadulni, sőt, olyan veretes tapasztalatok birtokába jutott, amelyek miatt egyre nagyobb csodálattal viseltetett Comenius iránt – neki ez a névforma tetszett jobban -, és csak azt látta bizonyítottnak, hogy a népek tanítója valóban nagy pedagógus volt, verhetetlen az oktatástan alapvetésének ismeretében, különösen, ha az évszázados időtért is mérjük mai tudásunk és az ő téziseinek esetleges összevetésekor. Akkor már –ugyanis – Krakkó utcáin botorkálva a „trzczcina” kifejezést próbálta meg kimondani rémisztő sikertelenséggel, amikor csukott szemmel a Gurgyó nádasába vágyott, mert egyik lengyel diáktársa – hogy hol szerezte, máig rejtély – az „Oly távol messze vagy hazám…” című lemezzel lepte meg. Az anyanyelvi oktatás természetességét és az arról szóló elmélkedés feleslegességét pedig abban látta bizonyítottnak, hogy a Jagelló Egyetem történészhallgatójaként inkább a lengyel nyelv szépséges ízeivel ismerkedett, sokkal kevésbé magával a tananyaggal. Az első évfolyam sikeres befejezéséhez szükséges tudásanyagot ugyanis – a középiskolai diák utálkozására megfelelő magyarázatot szolgáltató tanári igényesség következtében – többségével magával vitte, vagyis alapvetően a kifejezési eszköztárt kellett csiszolnia. Ahhoz még sok segítséget kapott, amikor megtudták diáktársai, hogy Kodály városából érkezett, merthogy – lehet, hihetetlen, de igaz – ők, ellentétben vele, nemcsak a Galántai táncokat ismerték, hanem a zeneoktatás Kodály-módszerét is, így aztán sokat kellett beszélnie arról, mit is jelent az, hogy valaki szlovákiai magyar. De hát így javult a nyelvtudása, annyira, hogy idővel már nem is gondolt azokra, akik egykoron értetlenségbe kergették az anyanyelvi oktatás fontosságának állandó papolásával. Mígnem hazajött.

   Azaz: Pozsonyba ment, szülőfaluját, Alsószelit kicsinek találta világmegváltó szándékai eléréséhez. Ehhez meg az újságírást vélte a legjobb eszköznek. Az újságírás – aztán – jó eszköznek bizonyult, hogy rájöjjön, a világ megváltására más hivatott és Őrá még várni kell, de rövid úton megértette, miért beszéltek egykoron tanítói – meg úgy általában a felnőttek – az anyanyelvi oktatás fontosságáról. Mert azt, ugye tudta, hogy Comeniusnak – máig is ez a névforma tetszik neki jobban – igaza van, s a gyerek valóban anyanyelvén szerzi meg azt a tudást, amire aztán – bármilyen nyelven – építeni lehet. De azt, milyen sokan nem tudják a népek tanítójának igazságát, csak akkor tudta meg, amikor az első szolgálati útjain a magyarok azt nem tudták neki megmondani, hol a községháza, csak azt, hol székel az „emenvé”. És minél több szerkesztőségben dolgozott (Nő, Új Ifjúság, Szabad Újság, Magyar Nemzet, Duna Televízió), egyre többször találkozott azzal a jelenséggel, amit a demográfusok nagyon egyszerű – de tartalmába belegondolva félelmetesen fájdalmas – szóval illetnek: a nemzetváltással. Ez az a folyamat, ugyebár, amikor a nagyszülő tanulja meg az „ahojt”, hogy legalább üdvözölni tudja kisunokáját, aki „bozkávammal” repül karjaiba, hogy „csüngjön ajkán szótlanul”, mert a „csókolom” idegenül, szinte gyűlöletesen hangzik.

   És most már tudja, hogy Comenius igazáról beszélni kell, és azt se bánja, ha a népek tanítóját mások Komenskyként emlegetik. És azt se bánja, hogy egykoron értetlenkedett ezen, azt viszont nagyon, hogy sűrűn találkozik olyanokkal, akik nem értik (vagy nem akarják megtudni se) a vitathatatlan pedagógiai alaptézist, pedig személyes tapasztalatra akár példa is lehetne erre.

   Korosodik az ember (vagyis öregszik, de a zárójel előtti meghatározás jobban tetszik neki), sok mindent bevallhat hát. Például azt, hogy ami a fentiekben áll, minden igaz.

   Meg azt, hogy akivel mindez megtörtént, bizony, én vagyok,

Neszméri Sándor,
(Alsószeli, 1952. november 17.)