Beíratások előtt 2016 tavaszán

   Ebben az évben éppen húsvéthétfőn ünnepeltük a tanítónapot is. Ezen a napon eszembe jutottak tanítóim, akiknek egész életemben hálás leszek, mert megtanítottak az anyanyelvemen magyarul írni, olvasni, számolni. Aztán, ahogy növekedtem, lépkedtem az egyes évfolyamok lépcsőfokán, mindig újabb és újabb kaput, kapukat nyitottak ki előttem, az egyes tantárgyak kapuit, s amit ott találtam, tapasztaltam, az csodálatos volt. Tanulni persze kellett akkor is, de gond nem volt, mert hiszem drága jó tanítóim az anyanyelvemen, magyarul szóltak hozzám. Én meg csak ittam-ittam a szavaikat. Olvastam a szebbnél szebb könyveket, aztán megint tanultam, míg végül sok-sok év után az iskola legszentebb helyére, a jelképes katedrára, a gyermekek elé állhattam, és én is tanítani kezdtem.

   Az odáig vezető utamnak is megvoltak a nehézségei, a stációi, mert az életben semmit nem adnak ingyen, mindenért meg kell dolgozni, küzdeni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindig voltak mellettem olyan emberek, akiket tiszteltem, szerettem, akikre felnéztem, akiktől nagyon sokat tanultam emberségből, magyarságból, becsületességből: ők elsősorban a tanítóim voltak.

   Szerencsés vagyok, mert mikor életem legfontosabb, legmeghatározóbb útján elindultam, mégpedig a magyar iskola első osztályába, az édesanyám fogta a kezem. Ennyi év után is emlékszem, kicsit féltem, mert nem tudtam, mi vár ott rám, de aztán megnyugodtam. Sok-sok gyerek volt ott, 42-en jártunk akkor az első osztályba.

   A tanítónapi gondolatok után hadd térjek rá egy hasonlóan fontos napra, mely számomra épp oly jelentőséggel bír, mint az előző, ha nem nagyobbal, az pedig a beíratás napja, mely ebben az évben az eddig megszokott időponttól eltérően áprilisban lesz az alapiskolák első évfolyamába.

   Ennek kapcsán akaratlanul is felvetődik bennem a kérdés, mely alól nem bújhatok ki, s tudom, ezzel nem vagyok egyedül – vajon a magyar szülők mindegyike tudja-e, milyen nyelvű iskolába írassa be a gyermekét!? –  az anyatejével tápláló, anyanyelvén ringató, anyanyelvén beszélni megtanuló legdrágább kincsét.  Szeretnék bízni abban, hogy igen…. Mert ha nem így teszi, és más nyelvű iskolába íratja be a kis emberkét, akit a legjobban szeret a világon, a legnagyobb bűnt követi el ellene, mely alól nincs feloldozás! Ugyanis tudatosan megfosztja őt a legnagyobb kincsétől, az anyanyelvétől, az anyanyelven történő oktatástól. S aztán mi történik, a legrosszabb, ami történhet, nem tanul meg magyarul írni, olvasni, a szókincse nem gyarapszik, a nyelvhez már érzelmi szálak nem kötik, és később már nem fogja tudni, hová is tartozik, és sajnos megismétlődik Tolsztoj híres tanmeséje, - A csóka és a galambok –, s ennél rosszabb nem történhet vele.

   Íme, bizonyságul, az említett tanmese - ,,A csóka látta, hogy a galambok jól élnek – fehér színt váltott, és odaszállt a galambdúchoz. A galambok egy darabig azt hitték, hogy ő is galamb, és beeresztették. De a csóka megfeledkezett magáról, és csókamódra rikácsolni kezdett. Akkor a galambok csípni kezdték, s elkergették. A csóka visszarepült a társaihoz, de a csókák megijedtek tőle, mikor fehér tollát látták, s ők is elzavarták.” A tanító mese tanulsága egyértelmű, magyarázatra nem szorul…

   Mert szerintem az anyanyelv egy ember létének épp oly fontos tartozéka, mint az érzékszervek. Az anyanyelv magában hordja a hitet, a kultúrát, a történelmet, a hovatartozást, mindent – múltat, jelent és jövendőt. Egy ember élete csak az anyanyelvén lesz élhető, érthető, teljes és kerek.

   A mi anyanyelvünk a magyar, abba születtünk, abban nevelkedtünk, gyönyörű, szép és gazdag nyelv. Többezer éves. A magyar írásbeliség megszületése után az írástudó emberek- írók, költők, tudósok – mindig, minden korban gazdagították, művelték, így a magyar nyelv szókincse mostanság kb. egy millióra tehető. Ezt a drága, szent, vérzivatarokat, győztes és vesztes háborúkat, rendszerváltozásokat megélt és mindent túlélő anyanyelvünket ne hagyjuk el, ne adjuk fel!

   A világ mostanában úgyis annyira zavaros, bizonytalan, nem tudni, mit hoz a holnap, a jövő. Legalább egy biztos kapaszkodót adjunk a gyermekeinknek, az anyanyelven történő tanulás lehetőségét, mely adott, mert az anyanyelvükben biztos nem csalódnak majd. S ha azt megtanulták, minden további nyelvet könnyebben tanulnak majd, mert egynek már a birtokában vannak, s biztos alapra házat is könnyebb felépíteni, mert „Erős várunk a nyelv…”

Pék Éva