Az angol WC

   Miután 1928-ban mihozzánk is bevezették a villanyt, megindult a fejlődés a faluban. Világítást kaptak a sáros utcák. Az egyik gazda darálót állított üzembe, rajta is maradt a „ srótos pónya” ragadványnév.

   A sok vívmány közül nekünk gyerekeknek a legcsodálatosabb volt az angol WC, amit a községházán és az orvosnál szereltek föl. Látni még nem láttuk, de a híre maga is izgalmas volt, hogyan lehet egy házban bent az árnyékszék, mikor az ól mellett is jó kellemetlen az illata.
   Csak jóval később, 1938-ban adódott alkalom, hogy megcsodálhassuk. Éppen aznap várta a falu a magyar katonákat, akik dél felől jöttek és átvették a csehektől a visszacsatolt vidéket.
   A községháza mellett diadalkapu, a házakon lobogók díszelegtek. Az emberek virággal várták őket. Mindenki az utcán volt, a községháza ajtaja tárva-nyitva, mi ketten nem is késtünk, bebámészkodtunk rajta. Bent minden ajtón elolvastuk a föliratokat. A folyosó végén az egyik ajtón ott díszelgett a bűvös szó. WC. Kíváncsian nyitottuk meg az ajtaját, nyitva volt. Bementünk és ki is próbáltuk, de az eredmény ott maradt a porcelántálban.
   Tanakodtunk, tanakodtunk, mit csináljunk, hogy meg ne tudják mit műveltünk. Társam félelmében belekapaszkodott egy lelógó zsinórba, s akkor elszabadult a pokol. Valahonnan hatalmas robajjal zúdult le a víz, mi pedig mint akit puskából lőttek ki, rohantunk az utcára, ahol már az ünnepi beszédet mondták. Remegve lestük a községháza lépcsőit, mikor kezd rajta kifolyni a víz.
   A másik WC emlékezetes lett, az orvos német felesége révén. Ezt a pipiske úri dámát nem szerette a falu. Semmi sem tetszett neki, ekkor is átcsináltatta a fürdőszobát, és a WC-t, hogy közelebb legyen a hálószobához.
   A bontakozás első napján a sok poros kőműves láttán, azonnal hasmenést kapott. Riadtan nézett körül, hova fusson. Csak a régi udvari deszka árnyékszék jöhetett számításba, amit már évek óta nem használtak. Gyorsan rávágta magát, hogy lazítson a csikaráson, ám a következő pillanatban éktelen sikítással rohant ki onnan, még a ruháját sem engedte le és hiányos magyarsággal kiabálta:
„Segícség! Erdeg bújt a lukamba! Erdeg bújt a lukamba!
   A kiszáradt árnyékszékben egy macska szoptatta a kölykeit. A szokatlan zajra menekülni próbált, és belevéste éles körmeit a nyílást elzáró fröcskölő valamibe, az udvaron dolgozók legnagyobb örömére. Nagy szégyenükre nem is maradtak soká a faluban, elmentek olyan vidékre, ahová nem ért el a szégyenük híre.

Danajka Lajos: Mátyusföldi adomák