Ádám-Éva napja

   Az egész nap a készülődés jegyében telt el. A napi teendők közül csak az állatok etetése és a hó eltakarítása hárult a gazdára. Volt azonban a gazdának még egy nagyon fontos feladata: az asztal négy lábát lánccal fogta össze. Ezt azért tette, hogy ne hulljon szét a család. Az asztal alá egy fonott lúdkosárba belerakta mindazt, amivel az állataira és a jövőre gondolt: egy marék szénát, szalmát, egy cső kukoricát, egy merítőnyit mindenféle gabonából, veteményből. Ez azt szimbolizálta, hogy kéri az Úr oltalmát a következő évi termésére és állatai szaporulatára. Amikor a gazda ezt elvégezte, átadta a teendőket a gazdasszonynak, nagylánynak.

   Következett az asztal megterítése. Az asztalra gyönyörű vászonterítőt tettek, visszájára fordítva, hogy el ne fogyjon az asztalról az étel soha. Az asztal egyik sarkán búzaszemekből keresztet formáltak, a másik sarokba tették a Szent József kalapot, azaz itt halmozták fel a kalácsokat. Igyekeztek ezt a halmot minél magasabbra rakni, hogy minél gazdagabb legyen a következő esztendő. Kosárruhával letakarták, és a tetejére férfikalapot tettek. A harmadik sarokba lóbabot raktak kör alakban, a kört lencsével töltötték be. A lóbabról úgy tartották, hogy „nagy szem, nagy gazdagság”, a lencse pedig sok pénzt hivatott hozni a házhoz. A negyedik sarokra aprópénz került a terítő alá, hogy a gazdasszonynak legyen mindig félretett pénze. E fölé tették a kicsíráztatott szép zöld búzát, az életet, a jövő zálogát. Azért rakták be az asztal négy sarkát, mert úgy tartották, hogy sarokra ülni nem szerencsés. Főleg eladó lánynak, mert akkor a következő évben nem megy férjhez.

   A vacsorához a gazdasszony mindent az asztal mellé készített, a nagy hokedlira, hogy ne kelljen a vacsora alatt felkelnie, mert akkor nem lesz korán heverő tyúkja. Nagyon egyszerű volt a vacsora. Édesanyámmal finom kalácstésztából megsütöttük a mákosguba alapanyagát. A megkelt tésztát több egyenlő részre vágtuk és ujjnyi vastagságú hosszú hengereket sodortunk belőle. Azokat egymás mellé helyeztük a zsírral kikent sütőbádogra, pléhre, megkentük tojással és megsütöttük. Amikor kihűlt, felkarikáztuk, tésztaszedőbe tettük és forró tejjel leöntöttük. A finoman átázott kalácstésztát aztán bőven darált mákkal és porcukorral hintettük meg.

   Mire ez elkészült, addigra már megfőtt a lencseleves is. A lencsét sós vízben feltettük megfőni (az apró lencse a jövőbeli gazdagságot jelképezte). Mikor megfőtt, a habarás előtt aszalt szilvát adtunk hozzá, és hagytuk, hogy forrjon egyet. Addig elkészítettük a habarást: a tejfölt kihabartuk, hozzátettünk egy kis tejet, két evőkanál simalisztet és ezt újra simára habartuk. Ezzel aztán felöntöttük a lencsét és kavargatás mellett a forrásig főztük. Forralni nem volt szabad, mert „megcsórésodik”, összemegy, a tejfel.

   Vacsora után mindenki kettévágott egy almát. Ha nem vágta meg a magját, úgy tartották, hogy egészséges lesz a következő esztendőben, de ha elvágta, az azt jelentette, hogy betegség fogja gyötörni. Ugyanezt jelentette a feltört dió is: a dióbél állapota az illető jövő évi egészségi állapotára utalt. A család lánytagjai vacsora után a kútba dobtak egy szép piros almát. Reggel, mikor a vederrel vizet húztak, felhúzták az almát is. A frissen húzott vízbe megmosták az arcukat, mert úgy tartották, hogy olyan piros lesz az arcunk, mint az alma, amelyet aztán friss kenyérrel reggelire megettek.

Mészáros Ilona: Szülőfalum Zsigárd /részlet a gyűjteményből/