Régebben a falu népe mindennapjainak jó részét a határban töltötte. Különösen mozgalmas volt a dunamelléki erdő, ahol egész évben akadt munka.
A gazdáknak itt több mint 100 hold erdejük és szántójuk volt. A szántás – vetésen kívül kijártak ide fát dönteni, a réteket kaszálni, legeltetni, máskor halászni, vadászni, a szegény emberek gallyat szedegetni. Úgyhogy az ide vezető úton mindig volt forgalom.
Volt, aki lovaskocsival, vagy ökrös-, esetleg tehenes fogattal tette meg az utat, de a gyalogosok sem hiányoztak. Aki gyalogosan vágott neki a hosszú útnak, az mindig számíthatott rá, hogy valaki felveszi útközben a kocsijára. Ez a szép szokás kölcsönös volt, hiszen mindenkivel megeshetett, hogy gyalogolnia kellett.
Csupán egyetlen parasztgazda, K. András vonta ki magát eme íratlan helybeli törvény alól. Ha utolért valakit arra hivatkozva, hogy nagyon siet, odacsördített ostorával a két fekete közé, és köszönés nélkül tovább hajtott, mit sem törődve a lehagyottak átkozódásaival.
Éppen kenderáztatás ideje volt. A falu gazdanépe a Fekete-vízre vitte áztatni a kender, K. András ott szedte egész házanépével a krumplit.
András gazda az odaúton ismét lehagyott néhány gyalogost, gondolván úgyis ráérnek, ha gyalog indultak el. Délben megrakta zsákokkal a kocsiját és hazaindult. Az itatónál még megállt, és lement vízért a lovak számára. A víznél éppen kendert terítettek a szomszédék, pár szót váltott velük az időjárásról, majd továbbindult. Alig hagyta el a Megyer hidat, mikor a hátsó kereke az egyik kátyúban kiesett. A kocsi fölborult, a zsákok bele a sárba. Míg rendberakta a fuvart, többen elgyalogoltak mellette, de senki sem segített neki, esetleg odaköszöntek: „Hasznos munkát!” Míg vízért járt, addig valamelyik cserbenhagyott gyalogos úgy bosszulta meg a sietős gazdát, hogy kihúzta a kocsitengely végén lévő kalaposszeget, ami a kereket tartja.
Emberünk fogcsikorgatva dobálta föl az utolsó zsákokat a kocsira, majd izzadtan, sárosan leült az árokpartra pihenni, és várni valakit, akinek akad egy rezerva kalaposszege, mert anélkül el sem indulhat. Ezt látva egy öreg halász azt mondta neki:
Látod, András, aki nagyon siet, az néha nagyon lemarad! – azzal tovább ballagott.
Danajka Lajos: Mátyusföldi adomák