Az első Csehszlovák Köztársaság kolonizációs politikájának folytatása, vagy inkább betetőzése a dekrétumokban csúcsosodott ki, amelynek lényege: Szlovákia egységes nemzeti állammá való szerveződése, átalakítása volt.
Számunkra a következő három, a dekrétumokra épülő rendelkezések tettek túl az európai szokásjogon: 1. reszlovakizáció, 2. deportálás, 3. lakosságcsere.
A reszlovakizáció, vagy ahogyan abban az időben emlegették, az anyanemzethez való visszatérés, azt jelentette, hogy visszakaphatták állampolgárságukat, munkahelyüket Szlovákia hontalannak ítélt lakosai. Több adat áll rendelkezésünkre, a szlovákiai magyar történészek Ján Sulaj adatait tartják elfogadhatónak, mely szerint Szlovákiában 118 645 család kérését fogadta el a központi reszlovakizációs bizottság.
A dokumentumok adatai Mátyusföldre vonatkozóan a következők: 13 615 család / 51 421 személy/ kérvényezte az anyanemzethez való visszatérést, ebből a jóváhagyott kérvények száma 7 201 család, 27 520 személy.
1945. szeptember 19-én megjelent a köztársasági elnök 21/1945-ös számú dekrétuma az állampolgárságukat vesztett személyek munkakötelezettségéről. A dekrétum 2. paragrafusa a 14-60 éves férfiakra és a 15-50 éves nőkre vonatkozott. Kivételt képeztek a testileg és szellemileg fogyatékos személyek, a terhes nők a terhesség negyedik hónapjától, a szülés utáni hatodik hétig, és a 6 évesnél fiatalabb gyermekeket nevelő anyák.
A deportálások vagy a munkaerő toborzás három szakaszban bonyolódott le: 1. 1945 ősze és 1946 augusztusa között, 2. 1946 októbere és 1947. február 26-a között, 3. 1948. október 25-től 1949. április 30-ig.
Mátyusföld 25 településéből az első szakaszban 897 személyt /fiatalokat – nőtleneket, hajadonokat/ vittek Csehországba, hogy a Szudétákról Németországba kitelepített 3 millió személyt pótolják. A második szakaszban 3200 családot, azaz 7578 személyt, a harmadik szakasz nálunk nem valósult meg. Negyedről 1458 személy, Felsőszeliből 869, Peredről 588, Deákiból 587, Taksonyról 617, Nagymácsédról 478, Farkasdról 471, Jókáról 470, Zsigárdról 386 személyt deportáltak. A többi 16 községből 30 és 272 között mozgott a számuk. A deportáltakat – már akik nem szöktek haza – az 1949-es év első negyedében állami költségen hazaszállították.
A lakosságcsere a csehszlovák migrációs /a londoni és a moszkvai/ központok stratégiájának szerves része volt, az egységes szláv államalakulat létrejöttének talán legfontosabb láncszeme.
Miután a lakosságcsere nem nyerte el, a Szovjetunión kívül – a nagyhatalmak jóváhagyását, ezt a csehszlovák és a magyar állam hatáskörébe utalták. 1946. február 27-én megszületett a lakosságcsere egyezmény. Furcsa, minden humánumot nélkülöző egyezmény volt, hiszen Szlovákia területéről erőszakos kilakoltatás történt, Magyarországról pedig önkéntesek jöttek.
Mátyusföld 28 települése szerepelt a listán: Alsószeli, Deáki, Diószeg, Feketenyék, Felsőszeli, Hidaskürt, Jóka, Királyrév, Kismácséd, Nagyfödémes, Nádszeg, Negyed, Nemeskosút, Pered, Réte, Taksony, Tallós, Vágfarkasd, Vezekény, Vízkelet, Zsigárd, majd Galánta, Nagymácséd, Nemeskajal, Sók, Szelőce, Szenc, Tósnyárasd.
De nem kerülte el a kitelepítés Vágsellyét, Magyarbélt, Vágkirályfát, Vágát, Vághosszúfalut, Dunaújfalut, Hegysúrt, Boldogfát, Egyházfát, Éberhardot, Pusztafödémest és Szenckirályfát sem. Összesen 40 mátyusföldi települést.
A kijelölésnél magyarázatként négy tényezőre összpontosítottak:
A hatalom úgy gondolta, hogy a kolónia szomszédságában lévő községek kompaktaságának kell megbomlani, a lakosság egy részét Magyarországra telepíteni, helyettük belső telepeseket vagy magyarországi szlovákokat, netán repartiánsokat /a Balkánról visszatelepített szlovákok/ hozni, s felgyorsítani a szláv elem gazdasági, s egyben politikai térhódításait is.
Irodalom:
Vadkerty Katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig, 2001
Szarka László: Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában, 2005
Pukkai László:A földreformok árnyékában, 2010
Pukkai László