A kukoricagombóc

   Bizony nagyon régen történt ez az eset – ezer évvel később, hogy őseink átkeltek a Vereckei-hágón, s letelepedtek a Kárpát-medencében. Abban az évben a magyarlakta vidékeken mindenfelé ünnepségeket rendeztek. Jókán a bíró átadta és felavatta az Új utat. Folyt a bor, jutott mindenkinek elegendő, a maradékkal meg a gyerekek kiöntötték az ürgéket. Éjjel-nappal tartott a dáridó.

   Mivel Pálffy grófnak birtokai voltak errefelé, meglátogatta az ünneplőket. Aztán kilovagolt fiacskájával Erdőaljára. A grófot leginkább a vadászat és a halászat vonzotta. Eltelt a Kis-Duna páratlan szépségével, és szívesen tett látogatást a szorgos és vendégszerető vízimolnároknál. Így jutott el fiacskájával Csatajszky molnár otthonába. Jókat beszélgettek.

– Tudja, gróf uram, valamikor a Csallóköz a tündérek szigetének számított. A Macskás volt a tündérek kedvenc helye. De a közeli Aranyászt is kedvelték. Hajukat fésülve, aranyport szórtak a habok közé. A régiek azt mesélik, az Aranyász a magyarok bejövetele előtt avar település volt. Bárhogy is lehetett, jó emberek lakták – mesélte a molnár.

– Aztán hány vízimalom van errefelé? – kérdezte Pálffy gróf.

– Most épül a hetedik. Annyi errefelé a vízimalom, mint kikerics a mezőn.

   Később a molnár elmesélte, hogy kerültek Erdőaljára. Gyászos történet volt ez!

   Csatajszkyék valamikor a Ménes-akolnál, a mai Madarásznál úsztatták hajósmalmaikat fel és alá. Egy éjjel dörömbölt valaki a molnár ablakán. Hát amikor kinéznek: egy szellem!

– Ez elátkozott hely, azonnal szedd a sátorfádat és úsztasd a lehető legtávolabbra a malmot! – parancsolta a szellem. – Ha nem fogadsz szót, holnap legdrágább kincsedet veszíted el.

   Az öreg molnár nem volt se babonás, se félős. Úgy gondolta, tréfát űznek vele, lépre akarják csalni, mert valakinek biztosan fáj a foga a Ménes-akolra. Másnap ugyanúgy végezte a munkáját, mint bármikor. Őrölte a búzát, teltek a zsákok a sima liszttel. Egyszerre csak éles sikítás hallatszott. A felesége kiabált segítségért. Teremtő atyám! Elsőszülött gyermekük, a hatéves Boldizsár lefordult a hajósmalom deszkájáról, és magával ragadta az ár.

- Hát így veszítettük el legdrágább kincsünket – sóhajtott a molnár. - A temetés után költöztünk Erdőaljára a feleségemmel meg a többi gyermekünkkel. Itt építettük át a hajósmalmot cölöpössé.

   Míg a molnár mesélt, csemetéi kukoricagombócot falatoztak. Pálffy gróf látta, hogy csorog a nyála a fiacskájának. De hiába kínálták, egy gombóc nem sok, annyit sem vett a tálból.

   Amikor hazaindultak, a molnár kísérte ki őket. A gróf a kapuban tréfából kupán csapta:

– Hallja-e kend, mondja meg a hitvesének, hogy mához egy hétre kilovagolok ide a fiacskámmal. Kérem, készítsenek jó pár kukoricagombócot. Rakják egy tálban a kőasztalra. Ha megjövünk, vonuljunk félre mindannyian, hagyjuk egyedül a fiamat a tállal. Meglátják, bizonyosan odasettenkedik és befalja a gombócokat. Tegyünk majd úgy, mintha észre se vettük volna. Hiába, szégyenlős szegényke… Aztán igyekezzék a molnárné, hogy finom legyen az a gombóc!

   Így is történt. Egy hét múlva megjött a gróf a fiacskájával. A tál gombóc már a kőasztalon illatozott. A fiút magára hagyták, s ő csaknem az összeset belakmározta. Onnantól kezdve az lett a kedvenc étele. Hallottam, a verebek csiripelték, hogy derék emberré is cseperedett!

   Azóta, ha a molnárék csemetéi válogattak a kukoricagombócban, így szólt rájuk az édesanyjuk:

– Pedig ettől még a tekintetes Pálffy gróf fia is megnyalná mind a tíz ujjacskáját!

   A történet meg már több mint száz éve körbe-körbe jár, mint a malom kereke.

Fellinger Károly Ilka vára című mese- és mondagyűjteményéből