A kiégési szindróma /burnout szindróma/

   A burnout nem olyan régóta elismert kórkép az orvostudományban, és bizonyára sok orvos van még, aki ezt a diagnózist nem akarja vagy nem tudja felállítani. A páciensek elég gyakran neurológusnál, pszichológusnál vagy legjobb esetben a „pszichoszomatikus sarokban” kötnek ki. Társadalmilag ennek a betegségnek még ki kell vívnia egy bizonyos elfogadást. De még fontosabb a személyes komponens, ami itt azt jelenti, hogy fogadjuk el a saját határainkat.

Pszichés tünetek

   A legfontosabb tünetekhez mind pszichés, mind testi jelek tartoznak. Először rendszerint a fizikai és szellemi kimerülés érezhető. Egy belső hang újra és újra azt mondja: „nem bírok többet”. Megváltozik a környezettel szembeni látószög. A problémákat a beteg tagadja, eltussolja vagy elbagatellizálja. Végül a szociális kontaktusok és akár a családtagok is egyre inkább kiszorulnak, egy visszavonulás következik be a belső világba. Majd szorongás és depresszió lép fel, a beteg a növekvő belső ürességet többnyire drogfogyasztással és táplálkozási zavarokkal küzdi le.

Testi tünetek

   A pszichés kimerülés testi tünetekben tükröződik vissza, vagy fordítva. A burnout állapotába került betegeknél tápanyaghiányokat és toxikus mérgezési jelenségeket figyeltek meg. Az anyagcsere már nem működik megfelelően, krónikus vírusos fertőzések bontakoznak ki, emelkedik a fertőzési hajlam a külső veszélyforrásokra. A testi kiégettség valódi erő- vagy energiahiányban fejeződik ki, amelyen a sportolók tápláléka vagy a rendszeres mozgás sem változtathat, vagy legalábbis gyors változást nem hoz.

   Tehát a szellemi és testi komponens mellett az emocionális kimerülés is jelentős szerepet játszik. Az elismerés hiánya és az elégedetlenség az értéktelenség érzéséhez és önértékelési problémákhoz vezet. A beteg egyre inkább más embereket is felelőssé tesz a saját kudarcaiért, és nő a kétségbeesése.

A következő tünetek tudhatók be a kiégési szindrómának:

• A betegekben megvan az akarat, hogy saját maguknak és másoknak bizonyítsanak valamit.
• Nagy teljesítményre törekednek, hogy minden elvárásnak megfeleljenek.
• Ennek eredménye gyakran, hogy túlhajszolják magukat, mert a személyes szükségletek és a szociális kapcsolatok háttérbe szorulnak.
• A betegek eltúlozzák vagy tagadják belső konfliktusaikat és problémáikat.
• Elkezdenek kételkedni eddigi értékrendjükben. Az egykor fontos hobbik vagy barátok is veszítenek jelentőségükből.
• A toleranciaküszöb is csökken, és mások semmibe vétele válik jellemzővé.
• A betegek visszavonulnak a nyilvánosságtól, és lehetőség szerint kerülik a társas érintkezéseket.
• A betegek viselkedése nagyon jelentősen megváltozik az őket ismerő emberek számára. Egyre szorongóbbá válnak, és kezdik értéktelennek érezni magukat.
• Belső ürességet és reménytelenséget éreznek. Gyakran fejezik ki közönyüket, kimerült benyomást keltenek. Általában nincs jövőképük.
• Fennáll a drogfogyasztás, az öngyilkosság, valamint a testi és mentális összeomlás veszélye.

A kiégési szindróma kezelése

   A betegség különböző szakaszaiban eltérő módon lehet azt kezelni. Az idealizáció szakaszában a legfontosabb, hogy a beteg tisztábban lássa saját határait, az irreális elképzeléseket pedig cserélje olyanokra, melyeket meg tud valósítani. A stagnálás fázisában a munka már nem jelent örömet, a motivációk megszűnnek, a munkavégzés egyszerű rutinfeladattá válik. Ilyenkor szakmai képzésekkel, csapatépítő tréningekkel, munkatársak jobb megismerésével visszájára fordítható a folyamat. A frusztráció stádiumában, melyre az ingerlékenység, és a stressztűrés csökkenése jellemző, a pozitívumok kiemelése és változtatásokra való lehetőségek megteremtése a legjobb gyógyír. A legsúlyosabb esetben, amikor már állandó fásultság és apátia jellemzi a beteget, csak új, reális célok megfogalmazása, esetleg a pálya elhagyása segíthet.

Megelőzés

   Aki tisztában van azzal, hogy hivatása túlzott terheket ró rá, annak ajánlott különböző meditációs-relaxációs technikák elsajátítása, a mozgásban gazdagabb életmódra való váltás, a munkaidő és a szabadidő éles elválasztásával, hogy megelőzhesse a betegség kialakulását. Vezetőként alkalmazottaink egészségének szem előtt tartása is ugyanolyan feladatunk, mint a munka számon kérése, behajtása. Fontos, hogy az alkalmazottaktól ne várjunk el hosszú távon átlagon felüli teljesítményt, a jó munkaerőt pedig pozitív visszajelzésekkel erősítsük meg. A megfelelő munkakörülmények, mint a technikai feltételek fejlesztése, a munkaeszközök biztosítása, a komfort megteremtése elengedhetetlen. A legtöbb humán-foglalkozásnál a szupervízió hasznos megelőzési módszer.

MUDr. Czellárik Mária, Vágsellye