A jókai babaklubban...

   Csütörtök van. Csörög a vekker. Máskor időben felkelünk, sőt hamarabb is a kelleténél, de csütörtökön nem. Akkor legjobb lenne lustizni. De már megint „pipog˝ az óra. -  Kelj föl fiam, megyünk a babaklubba! – De hát... – Nincs semmiféle de hát. Nincs kifogás. Az ovisok már az oviban, az iskolásoknak hamarosan becsengetnek,  minket meg vár Icu tanító néni és a babák a klubban. Ez a kulcsszó. Várnak a babák, ismerősök, játszópajtások. A két apró kacsó már  felfelé kéredzkedik: anya, hoppáljál fel! Jöhet a jól megérdemelt tejecske, mosakodás, öltözködés – persze minden kétszer olyan lassan megy – hiszen sietünk.

   A kultúrházban már várnak az ismerős arcok, Zdenka néni, és Erzsike néni. A terem előkészítve, nekünk csak a szőnyeget kell kigurítani. Az apró kezek – lábak máris munkához látnak, hiszen ez jó buli, lehet futni a szőnyeg után. Ez a mi varázsszőnyegünk, amely ugyan nem tud repülni, de mégis van benne valami báj, hiszen mosolyt csal gyermekeink arcára. Előszedjük a játékokat, Icu tanító néni meg nekilát kirakni a kellékeket, amelyekre szükségünk lesz a kreatív alkotáshoz. Lassacskán betoppannak a többiek is. Újabb apró kezek – persze mindig a legnagyobb játékot próbálják kicipelni. Hamarosan eltűnik a reggeli morcosság az arcokról, felváltja az öröm, móka, kacagás. Néha eltörik ugyan a mécses, mert a másik babának is pont ugyanarra a játékra van szüksége, pont azzal szeretne ő is játszani.  – Légy türelemmel, mindjárt odaadja neked is. – Mi az hogy türelem, és mi az hogy mindjárt? – na, ez nem szerepel az ő szótárukban. Céljuk eléréséhez a legegyszerűbb módszer, ha elpityergik magukat. Persze azonnal jön anya vigasztaló keze, s már nem is tudják, hogy valójában miért is sírnak, hiszen nem bántja őket senki, biztonságban vannak.  – Anyuci, menjünk művészkedni... – Aj ja potrebujem nožnice...aj lepidlo... ö – hö -őőő – és mutat egy ujjacska.                                                                       

   Igen. Mindnyájan kiveszik a részüket a munkából. Ragasztanak, maszatkodnak, ecsetelnek, van irka-firka is, de a végeredmény magáért beszél... Elkészült a remekmű. Az ő kis kezük munkája is benne van. És milyen büszke lesz rá apa...és nagyi is... felkerülnek a hűtőre. Sőt, az ablakban is, a virágcserepekben is hóbácsi, vagy rénszarvas vigyorog. Ősszel esetleg tökfilkó, vagy süni – a lényeg az, hogy kint legyen, és a szomszéd néni is megcsodálhassa. Az ő kis büszkeségük, két kezi munkájuk eredménye.        

   Ezután vissza a játszószőnyegre. Kedvencük a csúszda, ami azért érdekes, mert visszafelé is fel lehet rajta mászni, csak az kicsit nehezebb. De miért is választanák az egyszerűbb utat... hiszen a másik gyerek is így csinálja, hát nekik is ki kell próbálni, nehogy lemaradjanak. A  következő pillanatban már motorra pattannak, és azon „száguldoznak˝, esetleg  babakocsit tologatnak.       

   De jaj! Itt az idő. Az álommanók már kopogtatnak, és ők meg kicsik és fáradtak. Sokat dolgoztak ma. A kis játékokat majd az anyukák összeszedik – még az asztal alól is, ők pedig ismét a nagy játékokat cipelik. Aktívan hordják egymás után a raktárig. Nyújtják, erőlködnek, hogy kitől vegyük el hamarabb. Majd anyuci ölébe huppannak a varázsszőnyegen, s rázendítünk az ,, Ég a város, ég a ház is című dalocskára. Tűz tűz! Tűz – tűz! –és az apró kacsók a magasba lendülnek. Ugyanakkor elmaradhatatlan a Kom-kom –kominár, és a Bújj, bújj zöld ág című dalocska is. És a pajta mindig beszakad, s a macska meg mindig bennmarad.

   Elfogyasztják az elengedhetetlen rágcsálnivalókat, majd veszik a kabátjukat, cipőcskéiket, remekművüket! - s újabb élménnyel gazdagodva ballagnak otthonukba, ahol várja őket a finom ebéd, az ágyikójuk és a jól megérdemelt délutáni szunyókálás. Mély álomba szenderülnek, s mi büszkén mosolygunk rájuk.                     

Ravasz Viola