A Felhő és a Nap

Szomorú vagyok, kedvenc mókamesterem. - szólt a királyfi. - Vidíts fel engem!

A mókamester felszedelőzködött a trón mellől, ahol aludt, kinyújtóztatta tagjait, és így szólt:
- Mit szeretnél, királyom? Hányjak cigánykereket, bukfencezzek? Hozzam a csörgőimet?

   A királyfi fáradtan legyintett, és a mókamester gondolkodóba esett. Hogyan is járhatnék gazdám kedvében, töprengett. Már hetek óta csak szomorkodik, és nem mondja meg, hogy miért. Mit tehetnék? Hogyan nyissam meg a királyom szívét, és hogyan töltsek bele egy kis vidámságot?
- Mit szólnál egy tükörhöz, uram? - kérdezte aztán. A királyfi csak bámult, nem értette a kérdést. De a mókamester térült-fordult, és már kezében tartott egy parányi tükröcskét.
- Nézz csak bele, gazdám. - szólt. A királyfi unottan bár, de engedelmeskedett. - Mit látsz?
- Magamat. - mondta a királyfi.
- És még? - türelmetlenkedett a mókamester. - Nézd meg a szemeidet!
- Szomorú szemek. - mondta a királyfi. - Kék szemek, mint az ég, és borúsak, mintha eltakarta volna a felhő a Napot. Talán esni is fog.
- És hol a Nap? - kérdezte a mókamester.
- Mögötte.
- Ott van, vagy nincs?
- Ott van, de hát mondtam...

A mókamester felugrott, a tükröt odaadta a királyfinak.

- És mi lenne, ha elijeszteném a felhőket? - szólt, azzal hatalmas lélegzetet vett, és kiáltott egy nagyot: - Húúúú!!

   A királyfi megijedt, hátrahőkölt, aztán meglátta a mókamestert, amint vöröslő arccal, kidülledt szemekkel bámulja őt, és közben kilóg a nyelve, mint egy kiskutyának. Felnevetett, annyira mulatságos volt az egész. Aztán újra belenézett a tükörbe.
- Eltűntek a felhők! - örvendezett nyomban. - Nézd, hogy süt a Nap!

És valóban, fény gyúlt a királyfi szemében, és kisimult fáradt arca.
- Köszönöm, kedves mókamesterem! - hálálkodott. - Milyen jó, hogy vagy nekem!

   A mókamester mosolygott, és ezt mondta: - Nem szeretnéd inkább te magad megtanulni, hogy hogyan kell elűzni a felhőket?