100 éve tört ki a nagy háború

   A herceg Esterházy Antal vezetésével működő Közép-Európai Club Pannonia elnökségének tagjaként ez év januárjában szereztem értesülést arról, hogy a nyár folyamán az Isonzó Baráti Körrel és a Múltunk Útjai Körrel közösen klubunk a Balkánon, Boszniában, Dalmáciában és Montenegróban az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából tanulmányút megszervezését tervezi.

   Az első világháború magyar hőseinek, áldozatainak emléket állító program felkeltette érdeklődésünket és jelentkezésünk után egyre inkább vártuk indulásunk időpontját.

   Június 27-én a hajnali órákban Zsigárdról indultunk a Fermo vállalat buszával és már napkelte előtt Győrben találkoztunk a két társrendező kör tagjaival, majd Budapesten a reggeli órákban csatlakoztak hozzánk Klubunk további tagjai és még a délelőtt folyamán Mohácsnál délvidéki útikalauzainkkal teljessé vált félszáz tagú csoportunk.

   Sátorhely érintésével (sokan jól ismerjük a mohácsi vész emlékét őrző temetőt) perceken belül elértük Udvart és a magyar-horvát határállomás után Dél-Baranya ismerős (a húsz évvel ezelőtti háború emlékeit, nyomait még ma is láthattuk) falvain keresztül hamarosan elértük a régió központját, Eszéket, mely fölött kimagaslott Horvátország legjobb állapotban fennmaradt barokk épületegyüttese, az eszéki vár. A vár építését a XVI. században kezdték és az építkezés 1735-ös befejezésekor ez a vár lett a Habsburg birodalom legnagyobb erődítménye az Oszmán Birodalom határán. Falain belül 1717-től közvilágítás, majd 1751-től Horvátország első vízellátó rendszere működött.

   Egy óra elteltével a Száva folyón átkelve újabb határátlépés és már Szlovéniát elhagyva Bosznia-Hercegovinában, a tavasz folyamán óriási áradásokat és azzal járó károkat okozó Boszna folyó partján folytattuk utunkat következő megállónk Maglaj városa felé. Több helyen, és magában Maglaj városában is láthattuk az egyes épületek falán, hogy az emeleti ablakokon keresztül is víz folyt a lakásokba

   A Boszna folyó partján, szépen tagolt meredek hegyoldalak sötétlő hátterére gyönyörűen rajzolódik Maglaj kidomborodó képe. A folyó parti mohamedán temető közepéből emelkedik a Kuraumli-mecset kecses kupolája és keskeny minaretje, mely a városka jelképe. A dzsámi és a föléje emelkedő Fellegvár, a legészakibb török vár megtekintése után szerettünk volna koszorút elhelyezni a pécsi huszár ezred tiszteletét őrző folyóparti emlékműnél. A köszönet és hála virágait azonban csak az árvíz által ledöntött emlékoszlop romjainál, talapzatánál tudtuk elhelyezni.

   Az árvíz által sok helyütt megrongált, javítás alatt álló úton csak lassan tudtuk folytatni utunkat és így kora estére érkeztünk meg Szarajevóba, ahol a monarchia szellemét idézve buszról fiákerekre szállva csaknem négy kilométernyi platánfasor árnyékában, az időszaknak megfelelő zeneszó kíséretében érkeztünk meg a Boszna folyó csodálatos szépségű forrásához, majd első éjszakai szálláshelyünkre a Rimski Most szállodába.

   Második nap, június 28-án, a merénylet napján végig mentünk a száz évvel ezelőtti tragikus úton, megállván az egyes érdemleges események helyszínein.

   Az előző este a szállóban az egyes TV állomásokat keresve az egyik csatornán véletlenül ráakadtunk a merényletről készült filmre is. A merénylet helyszínén különböző szláv nemzetiségű csoportok, köztük csehek, szlovákok is gyülekeztek a merénylet időpontjában, majd az este folyamán sorra kerülő ünnepségekre. Utunk folyamán többször tapasztalhattuk személyesen is, hogy ami az egyik népnek, nemzetnek ünnep, öröm, az a másiknak szomorúság, gyász, bánat.

   Több alkalommal is tapasztalhattuk, hallhattuk Boszniában, hogy Bosznia-Hercegovina milyen sokat köszönhet a „boldog békeidőknek”, amikor 1878-ban az addigi török uralom alól az ország az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alá került.

   Szarajevó után a csodálatos Neretva völgyében folytattuk utunkat, felemlítve a vidéken zajló II. világháborús harcokat, az azoknak is emléket állító Neretvai csata című film forgatási helyszínein is áthaladva láthattuk a neves híd romjait is.

   Míg buszunk haladt, szaporán nyelte a kilométereket, addig mi utazó nyári népi-egyetemként hallgathattuk az érdekesnél-érdekesebb, utunk egyes állomásaival kapcsolatos előadásokat.

   Mosztárba érve így már ismerősként tekinthettük meg a város legnagyobb nevezetességét, a Csontváry-Kosztka Tivadar által vászonra festett régi hidat, mely a húsz évvel ezelőtti felrobbantása után immár évtizede újból kecsesen ível át több mint harminc méter magasságban az alatta elrohanó Neretva felett, melynek hűsítő vizében, megfelelő alamizsna begyűjtése után egy-egy vállalkozó szellemű helyi fiatal vakmerő bátorsággal bele-bele veti magát, így is biztosítva, kiegészítve a léthez szükséges napi bevételi forrásait.

   Estére Blagaj városában a Buna folyócska forrásához közeli Ada szállóban volt szállásunk, ahol a vacsorát követően egyik útitársunk, Kulcsár Béla I. világháború zenés-irodalmi estjét hallgathattuk meg.

   A következő nap frissen, kipihenten érkeztünk Pocitejl városába, ahol egy újabb mecsetet tudtunk megtekinteni, majd a fölé emelkedő várból a táj, az alattunk elrohanó Neretva által kivájt völgy szépségében gyönyörködhettünk.

   Újabb szálláshelyünk Neum városa alig ötven kilométerre volt tőlünk, de közben két határátkelő és már az elsőnél több autóbuszt is magába foglaló kilométernyi autósor útvonal módosításra kényszerített bennünket, mely során szerpentinekkel, hajtűkanyarokkal, alattuk több száz méternyi szakadékokkal telített uttalan utakon mintegy háromórás utazással értünk el az Adria parti Neum város Luna szállójába, közben előadóinknak köszönhetően megismerkedhettünk Bosznia-Hercegovina növény- és állatvilágával, természeti adottságaival.

   Rövid felfrissülés után újabb határátlépés, és már Dubrovnik érintésével Cavtat város kikötőjében kisebb viszontagságok után hajóra szállva igyekeztünk, újból zeneszó mellett Dubrovnik-Raguza felé.

   Láthattuk, hogy a húsz évvel ezelőtti bombázások által óriási károkat szenvedett város történelmi nevezetességeit milyen csodálatosan sikerült felújítani, és a különböző épületek és maga a vár, az erődrendszer a régi idők dicsőségét hirdeti.

   A negyedik napi két határátlépés után újabb ország, Montenegró.

   Első megállónk Herceg Novi, ahol a tiszteletbeli konzul lánya száll útikalauzként buszunkra és mesél a Kotori-öböl, Európa legdélibb fjordjának szépségeiről, a montenegrói emberek mindennapjairól, Kotor-Cattaro történelmi nevezetességeiről, a város fölé emelkedő erődrendszerről (kis kínai fal), a világörökség részét képező történelmi városközpontról, az első világháború tengeri ütközeteiről. Napokat kellene itt tölteni és útikalauzunk örömmel közli, hogy egyre több magyar csoportot, köztük felvidékieket van szerencséje megismertetni a nevezetes helyekkel.

   Délután tovább folytatjuk utunkat dél felé és a hegyekből kiérve látjuk az Adria tajtékozó hullámait és idegenvezetőnk szomorúan tudatja velünk, hogy Petrovác kikötőjéből (alig 100 km az albán határ) nem futhatnak ki a kis hajók és így nem tudunk eljutni arra a kis szigetre, ahová az 1914. augusztus 16-i ütközet után a francia flotta által elsüllyesztett Zenta cirkáló 324 fős személyzetéből 150-en több órás tengeri hánykódás után partot érve kerültek montenegrói hadifogságba, ahonnan 1916. január 15-én szabadultak, miután Montenegró megadta magát az osztrák-magyar hadaknak.

   A koszorút, annál a templomnál szerettük volna elhelyezni, melyet a Zenta cirkáló legénységének megmaradt tagjai emeltek 1923-ban a sziklasziget tetején. Az erős szél miatt a petrovaci erőd tetejéről hajítottuk koszorúnkat a háborgó tengerbe, így adózva az egykori hősök emlékének.

   Hosszú utunk utolsóelőtti napján Neumból Split-Spalató felé indultunk, majd a Kotorhoz hasonlítható Trogir történelmi nevezetességeinek megtekintésével folytattuk utunkat, mely városokat sokan horvátországi útjaik alkalmával gondolom többször felkerestek. Majd elindultunk Bosznia-Hercegovina belseje felé, ahol Bugojno mellett töltöttük utolsó éjszakánkat, hogy másnap elindulhassunk hazafelé.

   Az utolsó nap első állomása a csodálatos vízeséséről híres Jajce volt, amit Csontvárynak köszönhetően az egész világ jól ismer. Felkapaszkodtunk a városka fölé emelkedő, szépen karbantartott várba, hogy onnan is megcsodálhassuk a vidék szépségét, majd a Vrbas folyó vájta kanyonban a folyó partján érkeztünk meg a vidék központjába, Banja Lukába, ahol a folyó parti tavernák egyikében fogyaszthattuk el kiadós ebédünket, amire szükségünk is volt, mert még három országhatár átlépése és több mint félezer kilométeres út megtétele várt ránk.

   Csodálatos, felejthetetlen élményekkel teli hat nap után érkeztünk meg utunk kiindulási helyére, annak reményében, hogy ezt a sok csodálatos helyet még fel kell keresnünk többedmagunkkal is, hogy minél többen ismerjék meg azt, ami oly sok kötelékkel kötődik hozzánk.

Mézes Rudolf
Fotó: Mézes Bota Csilla