Száraz Pál: A sah drágakövei

   Az egész nép tudomást szerzett arról, hogy a perzsa sah kedvenc lovának ajándékozott két pompás, és olyan óriási rubintkövet, amelyek értéke elég lett volna arra, hogy az egész Hamadan város lakosságát teljes éven át lehessen ellátni. A nép egyre izgatottabban tárgyalta a fejedelem tékozlását, és a szegények, akik rongyaikban mindennap új gondok keresztjét cipelték, hogy miképpen szerezzék meg éhező családjuk számára a legszükségesebbet, állandóan azon fantáziáltak, milyen elégedetten élhetnének, ha csak egyetlen szilánkját kaphatnák meg a tűzfényű drágaköveknek, amelyek egy közönséges állat ékességei lettek.

   A sah is tudomást szerzett népe hangulatáról és forrongásáról. Közhírré tette tehát az egész országban, hogy nem ajándékozza kedvenc lovának a két rubintot, hanem annak a leghűségesebb alattvalójának juttatja, aki a következő hét meghatározott napján a főváros nagypiacán jelentkezni fog.

   Eljött a kitűzött nap.

   Perzsia minden részéből a fővárosba özönlött a nép. A hatalmas piactéren egymást lökdösték és majd eltiporták.

   A sah pedig az elcsöndesült tömeg elé lépett és így beszélt:

• Irigykedtetek kedvenc lovamra, mert neki akartam adni ezt a két rubintkövet, amelyeket itt tartok a kezemben, és amelyek valóban kincstáram, legszebb ékessége. Azt mondjátok, hogy szegények vagytok. Ezt bizonyítja viseltes ruhátok és rongyos cipőtök. Én azonban nem hiszem el, hogy ti igazán szánalomra méltóak vagytok. És kijelentem, hogy valamennyien, külön-külön sokkal értékesebb drágakincset mondhattak a magatokénak, mint ez a két rubint.

   A tömeg zúgni kezdett. Úgy érezték, hogy a fejedelem gúnyt űz az ő szegénységükből.

• Nem hisztek a szavaimnak – folytatta a sah -, pedig nagyon komolyan beszélek. Bármennyire is elérhetetlennek érzitek ezt a két drágakövet, kijelentem, hogy bármelyik alattvalóm megkaphatja. A legkisebb ellenszolgáltatás nélkül és ingyen. Bár mégis nagy az ára ennek a két rubintkőnek. Szegények vagytok, de senki sem annyira szegény köztettek, hogy meg ne szerezhetné tőlem ez a két nagy értékű drágakövet.

   Az egyik koldus, aki a sah közelében állt, a földre vetette magát és így szólt:

• Uram, egyetlen ing van a testemen és egy rongyos nadrág. A cipőm csak két rongyos talp. Ez az én egész vagyonom. Azt akarod mondani, hogy én az ágrólszakadt koldus is megkaphatom ezeket a drágaköveket?
• Te sem vagy annyira szegény – felelte a sah-, hogy a két rubint ne juthasson a birtokodba. Megszerzésük azonban egyetlen feltételtől függ. Annak az embernek, aki vágyódik utánuk, ugyanott kell hordania a köveket, ahol az én kedven állatom fogja hordani: a két szeme üregében. Mert az én drága lovam megvakult és kialudt szeme fényének helyén - ami nagyon fáj a szívemnek – a két rubint tüzes fényét akarom látni.

   A sah magasra emelte mindkét kezét és ujjai között megcsillogtatta a két drágakövet. Aztán szinte szárnyalón zengett hangja az egész vásártéren végig:

• Két drágakő, amely dúsgazdaggá teszi tulajdonosát. Ki adja oda csillogásáért két szeme csillogását?!

   Akárhogy is csillogtak és szikráztak a rubintok, mint parányi napbolygók, amelyek ezerfényű sugarakat lövellnek széjjel: senki nem akarta megszerezni azokat. A néptömeg szótlanul szétoszlott. Maga az ágrólszakadt koldus is eltűnt.

   Ezen a napon boldogan ment nyomorúságos kunyhójába. Kis családján elégedetten végig két ép szemével, és már el is felejtette a perzsa sah két rubintját, amelyek birtokában gazdag lehetett volna, - ha cserébe értük odaadja a szeme világát.